Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám - Kovács Endre: Györkértelenek
csöpp egészségét tovább foltozza, hosszabbítgassa. Nem használt. Az élet szörnyű sötét kezét visszavonhatatlanul rátette a váltunkra és nekünk össze kellett roskadnunk ennyi súly alatt. — A télig úgy ahogy együtt voltunk. Elkeseredésemben sokszor voltam öngyilkos hangulatban, amiért önmagamat okoltam. Az elmúlt év alatt túlságosan is rábíztam az életemet egy idegen személyre és most éreznem kellett a saját tehetetlenségemet. Marietta mosolyogva utasította el a vádakat. — Ez a tűzkeresztség — mondotta — mielőtt elválunk, szeretném ha közös csillagzaton élhetnénk. — Végtelen párbeszédeket folytattunk egymással az életről, az irodalomról és néhány hónap alatt messzebbre jutottam, mint azelőtt évek során. — A télen ágynak dőlt Marietta. Többet el sem hagyta azt. Engem életerőmtől fosztott meg az ő betegsége. Sokáig, nagyon sokáig küzködtem tehetetlen fájdalmamban, míg megértettem, hogy itt nincs segítség. — Egyéves ismeretségünk évfordulóján csendesen, minden nagyobb feltűnés nélkül eltávozott az élők sorából. A falunkban temették el, nem messze a kis erdőtől, ahol valamikor annyit sétáltunk kettesben. A temetés után órákig feküdtem szobámban, mint az eszelős egy nevet ismételve. Ez a név Marietta neve volt... — A fal'uban csak egy mosolygós, jóságos arc hiányzott ezentúl, de bennem összedőlt egy egész világ. — Egy hétig sem bírtam ki tovább otthon. Menekültem. Egyszerre fojtogatóan nehéz lett számomra az otthoni levegő. Először Pozsonyba jöttem. Ez sem volt gyógyulás. Szöktem tehát tovább. Egy hideg tavaszi éjszaka érkeztem meg Prágába. Gyűrötten, agyonzúzottan, mint az utolsó koldus. Úgy vetettem magam a nagyvárosi forgatagba, mint aki el akarja felejteni a múltját. Prágia baizsam volt az idégeim számára. Járni éjszaka a keskeny zegzugos utcákon, idegen emberek, sohasem látott arcok tengerében, nem tudni senkiről semmit, mint ki távoli országokból érkezett s úgy vetni bele magamat ez éjszakai élet mámorába, mint az öngyilkos ... igen, ez akkor jó volt. El akartam felejteni mindent, ami összefüggött előző életemmel. Egy rettenetes emlék kísértett, valahányszor önmagámban maradtam és ez az emlék nem akart elhagyni. — Hazulról való távozásom menekülésszerű szökés volt. Éjszaka, bejelentés nélkül mentem el, mert nem akartam tettemért magyarázkodni. Azon a napon bujdosó lettem, ma is az vagyok. Különös módját választottam annak, hogy el
