Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-12-01 / 10. szám - Szitnyai Zoltán: Álom a pusztán
árnyékvonalát pillantotta meg' a férj, vagy legalább is úgy tetszett neki, hogy azt pillantotta meg. Ledobta magáról a subát és felugrott. Tántorogva tett néhány lépésit és remegve állt meg az ambiitus korlátjánál. Alatta, ahol a máglya piros lángnyelvei elifüstösödve nyargaltak az égnek, egymástól lépésnyi távolságban állt Anna és Gési. Lehajtott fejjel a tűzet nézték mind a kelten. — Lehetetlen! — kiáltott fel magában a férj és ismét a fal felé nézett. Ott most is az előbbi kép az összesiimuló arcok rajzával. Egyszerre megkönnyebbült. Az agyába tódult vér csillapultán húzódott vissza az erekbe. Anna önkénytelenül visszanézett. Még vérében lüktetett a szavaknak forrósága, amiket Gési suttogott a fülébe kevéssel előbb. Hogy szereti, amit még nem mondott soha, senkinek. Amikor megpillantotta, tudta már, hogy ő az, aki a végzete. Vissza akart fordulni!, aztán még sem tudott... Anna lesütött szemmel hallgatta! és a tüzet nézte. Már a kezét akarta nyújtani, hogy igen, ő >is ... Aztán fáradt köhécselést hallott az ambitus felől. Ijedten visszafordult. A korláton áthajolva ott állt az ura, görnyedten, rettentő gönnyedten s az arcára verődő fényben még feketébbnek látszottak az elmélyült árkok a szeme alatt. — ó! szegény — jajdult fel benne egy hirtelen hang. Egyszerre részvéttel telt meg. Megfordult és az ambitushoz sietett. Gyöngéden az ura kezére tette a kezét: — Fáradt vagy, ugye menjünk már? — Maradhatunk még — felelte az egyszerre engedékenyen. — Hát persze, maradjatok még — kapott a szón Gésii, aki követte az asszonyt az ámbiitushoz. Anna visszanézett rá mélyből és némán, aztán föl az égre, meg az opál színű látóhatár végtelenségébe,
