Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-12-01 / 10. szám - Szitnyai Zoltán: Álom a pusztán

mintha örökre magába akarná szedni mindazt, amit itt látott.

— Szép

volt, nagyon szép...

Pillanatnyi sóhajjá vált a hangja, lehajtott fejjel, mintha még habozna vailamiin, majd Ismét felnézett, kis rezzenéssel, mintha álomból ocsúdna fel. Szilárdan mondta, máisithatatlan elhatározással:

— Nem

maradhatunk tovább, Józsinak pihennie kell.

Gési a férjre nézett várakozóan, ,aggodalmaisan, szinte könyörögve, de az hallgatott, szótlanul kezébe vette Anna*

kezét, mint egy tárgyat, ami az övé és hosszan, hálásan megcsókolta.

Gési1 hirtelen elfordult és rekedtes, keserű hangon kiáltotta a sötétbe:

— Andris,

fogj be!

A ikocsli előállt. Anna keze még egy utolsó, meleg kézszoritásra bujt ki a takaró alól:

— Hát

Isten vele Gyurka.

A férj egy pillanatra látta a két arcot, a vágy és fájdalom csillogásában s eszébe jutottak sokszor látott védencei, akiket a börtönőr szakit el egymástól a bírót emelvény alatt. Mintha most ő lenne az a kegyetlen őr. Egyszerre vágy fogta el, hogy ^kinyújtsa a kezét:

— Hiszen

én adnám őt neked Gyurka, ha magam is nem szeretném olyan nagyon.

A kocsis csettiintett s a lovak nekiiramodtak az éjszakának. Mégi hallatszott egy ikorhelyhangú isteinhozzád, amit a tanító 'kiáltott utánuk. Hirtelen mögöttük maradt a tanya fehér falai s pár perc múlva eltűnt az ablakok sárga fénye is. A szél felkapott és magasba hajított egy rőzseszilánlkot, a hamvadó máglya ibucsuüdvözletét. Gyors villanással úgy bukott vissza, mint egy zuhanó meteor.

Anna össze rázkódott.

— Fázol

fiam? — kérdezte a férj bátortalanul, szinte