Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-11-01 / 9. szám - Kritika - Szitnyai Zoltán: Egyedül vagyunk

kát ábrázoló tolla. Az az általános szolónizmus már nem tarthat sokáig. A téboly vonagló karmestere ájultan fog leszédülni emelvényéről s akit nem temet maga alá a frivolitásnak ez az összeroskadó építménye, az örülni fog, ha megtérhet otthonába, kastélyába, polgári hajlékba, vagy szájában laiz undor és erkölcsi felháborodás ízével azok közé áll, akik szebb, emberibb világot akarnak teremteni a régi helyén. Ez történik Széchenyivel is. A könnyelmű, garázda, főúri huszártisztből népének legnagyobb építő kőművese lesz és tragikusan beigazolt, még ma is a szentírás mélységével szóló prófétája;. A regénynek talán Iegmonumentálisabb, keserűen igaz magyar fejezete a Wesselényivel való hortobágyi találkozás leírása, amikor a gyalult, kecskelábú asztalnál végleg eldől Széchenyi István sorsa és elindul népéhez kötött végzete.

Attól ai naptól kezdve Széchenyi életéből, mint valami tükörből verődik vissza a nemzet életének képe, azé a nemzeté, mely mint valami magárahagyott szekér vesztegelt a történelem sarában és Schéchenyitől kapta az első lökést Európa felé. De a forradalommal lezárult Széchenyi élete s ő önmaga a téboly lelki homályában merült el, önváddal meggyötörtén és a lelkiismeret mardosásával. Egyedülvalóságban marad egyetlen titkárjával a döblingi intézet falai között, amint egyedül volt egész és mindég jót akaró életében is.

Széchenyi életének ennél a szakaszánál zárul Surányi Miklós monumentálisán nagy, háromkötetes regénye. Tolsztoji feladatot oldott meg Surányi ezzel a regényével. A kor is közel áll a „Háború és béke" korához, ami annak utóhangja, az itt prelúdiuma a regénynek. A könyv lapjaiból felzsibong az akkori Európa Londontól Debrecenig, babiloni sűrűségével az emberfajtáknak, annyi különböző jellemmel, akarással, hanggal, mintha óriás orchesterben lennénk, amelyből élesen és magávalragadó erővel emelkedik ki Széchenyi hangja, hogy száguldva vigye az olvasó érdeklődését a mű három kötetén át, felcsigázottan ettől az érdekes élettől, de felcsigázottan iái korok és eszmék ábrázolásától is. A kor hátterével megmutatott emberábrázoló írnitudásnak rendkívüli teljesítménye az, ahogy Surányi Miklós Széchenyi ezer ellentétből összeszőtt, sokszor igen gyarló, de mégis lángeszű, fiatal korában kicsapongó, de ugyanakkor és később is, nagy szerelmek lángolásában megtisztuló alakjában az embert és emberfölötti embert is, hamisítás nélküli eszközökkel, igaz mivoltában rajzolja meg.

Nem kétséges, hogy az a Széchenyi, aki Surányi regényében áll elénk, igazabb minden eddig rólia adott képnél és a