Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-11-01 / 9. szám - Szalatnai Rezső: Mácha és a Máj

vágyón egymásfelé haladt; majd egyesülve az összehajtó fák alatt, a szürkület ölén befedte őket végül is a békés alkonyat.

A messzi partokat árnyékoló szürke hegyek alatt nyírfákhoz hajló kis fenyők s fenyőkhöz bújó nyírfák sora rezeg.

A siető patak elomló hulláma csillan. Bomló vágy pezsdíti minden lény szívét szerelmes május idején.

Ez a bevezetés és az egész költemény refrénje is, a május visszatérő hangulata. A friss tavaszi táj ellenálhatatlan és végzetes szerelmi gerjedésének s messziről szóló mélyen emberi bánatának szólama. A gerlebúgásnak a halál hegedűje tercel. Az esti alkonyaiban egy leány áll, „szép leányzó, bukott angyal", aki a szerelmesére vár. Jarmila ez s Vilmos a kedves neve. De a várvavárt Vilmos helyett egy idegen férfi száll ki a csónakból s elmondja a leánynak, hogy kedvese felfedezte az ő elcsábítóját s haragjában megölte. Vilmos vetélytársa pedig a saját apja volt. Vilmos most a börtönben várja az apagyilkosok biztos végzetét. A titokzatos hírnök a híradás végén eltűnik s Jarmila egyedül marad meleg, fehér, váró testével a felgerjedt, nyíló, virágzó s illatos természet kellős közepén. Ez az első ének tartalma. A második ének a börtönben meditáló rab sorsával kezdődik:

Csillag zuhant a magasból, halott csillag, kékes fény, zuhanása zokogva zeng a mindenség zord ölén. Sírásra sír minden sírból, szörnyű zsivaj, dühödt gyász; panaszkodó jajgatása vádló rémes zokogás. „Szédítő bús zuhanása véget ugyan mikor ér?" Soha — sehol — semmi cél.