Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1936-11-01 / 9. szám - Szalatnai Rezső: Mácha és a Máj
egyetemen érték el tetőpontjukat, ahol maga a csehszlovák kormány és parlament meg a legnevezetesebb szellemi társaságok ünnepelték a költő emlékét. Csak Havlícek-Borovskýt, az 1848-49-es idők nagy cseh publicistáját, a Kossuthlendületű demokratikus politikust és Božena Némcovát, a Nagyanyó szerzőjét, ezt az édesen rajzoló regényírónőt, ünnepelte úgy a cseh polgár, mint most ezt a Petőfi-korban elhúnyt romántikus poétát. Gondolkozzunk rajta; ez mégsem lehet így véletlenül; a fiatal költő olyan kedélyt és olyan szellemi rangot honosított meg honfitársainál, mely a romántizmus nevezetes titanizmusából az egyéni szabadsághoz és egyenlőséghez vezetett s így törvényes elődje a cseh demokrátizmusnak s annak a gyakorlati humanizmusnak, melyről a csehek ismeretesek s amelyet legnagyobb képviselője, Masaryk, „ruganyos és okos kompromisszumokkal kiegyenlített humanizmusnak" nevez. Hol a költő? — kérdezzük sokszor manapság napjaink zűrzavaros politikai és gazgasági helyzetére s a költő szerepére gondolva. Talán illő felelet erre a kérdésre (s nemcsak sajátos cseh szempontból) a Mácha-formátumú költőre mutatni. Itt a költő s itt a közönsége is, ez az alapjában véve nemzeti társadalom, mely ugyanúgy és ugyanolyan jelszavakkal oszlik társadalmi osztályokra, mint más európai nemzet társadalma, de egységesen meg tudja becsülni annak az irodalomnak hivatását, mely a valóság és az ember viszonyát egyensúlyba tudja hozni. Ez is íme cseh nevezetesség, mint a söröskancsó, s vasárnapi réztrombita és Švejk köz vitéz széles huncut humora. Mácha kortársa volt Vörösmartynak. A Máj öt évvel később jelenik meg, mint a Csongor és Tünde, Vörösmarty legnagyobb költeménye. A kor az európai, középeurópai irodalom romantikus kora volt. A Duna-tájon rejtett Karsztéletéből akkor tör elő a nemzeti nyelv, szétrepeszti vékony mészkőfaját s mint a szabadba jutott búvópatak, diadalmasan csillog a napon. A kezdetek nagy lendülete ez s a nyelv, a fiatal nyelv, a magyaroknál és a cseheknél is előcsiholja a legnagyobb teljesítményeket. A romántikus lélek nem ismeri a szűk korlátot, ábrándszőtte világban él, nem elégíti ki a hétköznapok együgyü és porlepte valósága, végefogyhatatlanul magasba, örök ragyogásba sóvárog. A romántikus költők epikus műveik hőseiben is csak önmagukat fejezik ki. Epikájuk csupán irodalmi jogosultságuk címe, lényegében azonbain lírát írnak. Ilyen volt Vörösmarty, ilyen volt Mácha is, aki alig tíz évvel volt fiatalabb Vörösmartynál. A Csongor és Tündében van két sor, melyben a fiatal Vörösmarty egyéniségének minden ízét érezzük: