Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-11-01 / 9. szám - Keller Imre: Böhm Károly mint drámaíró

KELLER IMRE:

BÖHM KÁROLY MINT DRÁMAÍRÓ.

Kilencven év előtt, 1846. szeptember hó 17-én született Böhm Károly, akinek szülőházát Besztercebányán ércből öntött emléktábla jelöli. De ércnél is maradandóbb emléket állított fel' magának Böhm Károly örökbecsű műveiben, halhatatlan tanaiban, melyeknek újszerűségével kiérdemelte, hogy ma úgy tekintsünk reá, úgy emlékezzünk meg róla, mint az első és máig egyetlen önálló magyar filozófusra. Böhm Károly nevére ma minden magyarországi filozófiai író, gondolkodó esküszik. Tekintélye széleskörű, határozott és szinte megingathatatlan. „Az ember és világa" című művében lefektetett korszakalkotó tanának egyetemességével is bekapcsolta a magyar nemzetet az egyetemes kultúra jelentős tényezői közé. A magyar egyetemek legnagyobb részében az ő tanítványai oktatják az ifjúságot filozófiára, akik továbbhintik a halhatatlan mesterüktől öröklött magokat, hogy az ifjúság új erőt, új életet kapva növekedjék a tökéletesbülésre, nemesedésre és a szeretet vetésének meghatványozására.

De mi ezen évfordulón nem a filozófus Böhmről akarunk megemlékezni, hanem a drámaíróról. Mert Böhm Károly nem első öntudatos szellemi megnyilatkozása alkalmával pecsételte el magát a filozófiának. Kereste az utat és módot arra, hogy valami nagyot alkosson. Küzdött, küszködött önmagával, mig rátalált a neki legmegfelelőbb élethivatásra. Első elhatározása az lett, hogy a filológus pályát választja magának. De nem elégíti ki őt a filológusok örökké veszekedő és pepecselő munkája, többre vágyik. Duzzadó alkotó ösztöne ekkor önmagától kisugárzó poézisba menekül. E kereső-kutató kor alkotásai: sajnos lírák, hangulatos époszok nem csupán egyéni kedvtelésnek dilettáns szülöttei, hanem komolyan feltett kérdések a titokzatos Sorshoz: vájjon a költői elhivatottságot szánta-e neki életcélul? Az önmagához mindig szigorú Böhm maga mondott Ítéletet ezekről az alkotásairól, amikor a költői tollat felcserélte a kritikus tollával. Éles elméjének ez az új kísérletezés igen tetszett és magához méltónak tartotta. Páratlan energiával, tűzzel vetette magát a szakirodalomra, hogy egy kérdés se találhassa meglepetésszerűen készületlenül. De néhány értékes kritikai próbálkozás után, megismerkedve a drámai irodalommal, a drámaírás eszményképe kezdte lelkesíteni Úgy érezte, hogy ezen a területen végre megtalálta önmagát. Egymásután alkotja drámáit. Az egyiket „A jezsuita" címűt