Magyar Írás, 1936 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1936-11-01 / 9. szám - Nagy Barna: A műalkotás pszichológiája

széphez. Amennyiben szükséges a kellemes érzete, oly szükséges a szép érzete is. Az átlagember alig tudja elválasztani a jót, a kellemest és a szépet. Egy homályos érzéskomplexumba keveri azokat össze. De az átlagembernek ez az álláspontja mégis helyesebb, mint azé a művészé, aki ezeket külön választja, illetve külön akarja választani. A művésznek valamivel emberibb eszközökkel kell dolgoznia, mert hiszen már a fent elmondottakból is látjuk, hogy ő sem félisten, — de ember, az igaz, hogy filozófus ember.

Eddigi fejtegetéseim végső konklúziója ez: a „jó" és a „rossz" a „szép" és az „erkölcs" fogalmai a műalkotás alapelemeit képezik, melyek eddig közösen vagy különkülön a szép fogalmának voltak a megtestesítői. Látjuk tehát, hogy a műalkotás tárgyát az életlényeg adja, sohasem ugyan a iegkézzelfoghatóbban, de mindég mindent csak metafyzikai távliaitból figyelve, a jót, az erkölcsöset, a szépet mindég csak megsejtve. És ezt csak azért így, mert az alkotó is csak a meséken át tudja elfogadni az életet szépnek és jónak. Az erkölcsös és a jó a szép érzetét keltik, illetve az emberben kiváltják azt a megnyugtató érzést, mely harmóniában van azokkal ia vágyakkal, melyek ösztönszerűleg mintegy helyeslőleg jóváhagyják a természet produktumait. Jóváhagyják mert az ember száz százalékosan össze van forrva a természettel. Persze csak homályosan induló és kereső vágyak ezek, melyek az érzéshomályból az érzéshomályba torkolnak.

Théma, mely az alkotóra ingerlőleg hat, lehet különféle esemény, de jobb minél mozgalmasabb az, esetleg monumentálisabb. Az ember elsősorban is a mozgásra reagál, hiszen ebben nyilvánul meg legjobban életereje. De mivel a mozgás és a szín együttvéve is igen uralja a művészetet, tárgyaljuk e két kérdést párhuzamosan. Figyeljük meg elsősorban az embert. Ez a théma persze szorosan vonatkozásba van hozva az aktuális társadalomfilozófiai kérdésekkel, a kor lelki kívánalmaival, de a kivitel mindég a lelkiség hangulatához van szabva. Abszurdum lett volna a középkorban „profán" thémákat megfesteni, de nem csak azért, mert ez ellene lett volna az „arisztokratikus" felfogásnak, de mert sem színben sem mozgásban nem volt rájuk szükség. Ha mondjuk a szentek már természetes adottságuknál foava merev és színtelen bábuk lettek volna, a művészet valószínűleg másfajta szimbolikus szenteket talált volna ki. Ehhez a kifejezési módhoz egyenesen simult a pompában való életmegnyilvánulás. A külsőségek teljesen fedték az arisztokrácia igényvilágát. Ez a külsőségekre erősen bazirozó alapmotívum a következő századokban is jelentékenyen ki