Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Reményi József: Magyar író amerikai naplójából

temet a távoli tájakra, ahol lágyan kirajzolódnak a dombok s hullámvonaluk szelídségében elvész a keserű tapasztalat. Képzeletemben zsenge virágszál áll előttem, haptákban áll s lesi mosolyomat. Mellette napraforgó, arca kerek, telt s én vásott gyerek módján rágicsálom magját. Kutyám felemeli fejét. Barátságosan vakkant. A tavalyi nyár tér vissza hozzám, európai utam, hazai látogatásom. Az Alföldön vagyok, kuvaszokat látok, nyájat, széles legelőket, csoportba verődő gólyákat s egy pásztort, aki bölcsen elmereng a szédítő magasságokon. Elbámészkodom a pásztorboton, a közelben a lábasban rotyog a Lacipecsenye s a csillagos este áldóan hajlik a földre. Kutyám megnyalja kezemet. Képzeletem feledi a csenevész szavak gúny-árnyát, a hajszoló s hajszolt életet, az ember körül állandóan ténfergő diszharmóniákat. Pipám kialszik, magam elalszom s álmomban virágos bokrokon ül az a szépség, amely nappal néma s most úgy csattog, mint a fürj.

Néha csak egy magánhangzó vagyok.

Ó! S sóhajom irtózik a szótól. Érthetetlen a gyerek mért gagyog, mért nem kér vigaszt a puha „Ó"-tól? Olyan ez az „Ó", mint a tengerszem, A tengerszem hegyek s fenyők „Ó"-ja. Nyugodt és mély. Sorssal, ha veszekszem, ez az „Ó" lelkem mély béketója.

*

A statisztikai adatok és szociológiai táblázatok és vezércikkhangú lármák és a prédikátori meggyőzések környezetében jó erre gondolni: szép lenne a konok odúk fülledt levegőjét narancsízű illattal telehinteni. 3ó lenne a zárkózott és hangos lelkeket a szép békére tanítani s mosoly- és reménymaggal teleszórni az öt földrészből álló árva telket!

♦