Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma

szívember volt, aki mindenkor örömmel adott másnak a magáéból anélkül, hogy ezért bármit kért volna.

Mindez azt igazolja, hogy II. Rákóczi Ferenc harmonikus, önfeledt, szülői, testvéri és tanítói szeretet napfényében megfürdött gyermekkorral nem dicsekedhetett. Ellenkezőleg. Mostoha apa kíméletlensége és vadidegenek szeretetlensége az a két állomás, amely mellett a gyermeknek el kellett haladnia, mielőtt kilépett volna az életbe!

7.

II. Rákóczi Ferenc a jezsuita kollégiumból egyszerre beleesett a bécsi udvari élet ezerszínű forgatagába!

Különösen érezte magát Rákóczi a jezsuiták szigorúan egyszerű és erősen vallásos szelleme után a pompában duskálkodó és erkölcstelen udvarban, mely léhaságában messzi túltett a hírhedt francia udvaron, ahol mégsem divatoztak olyan féktelen orgiák, mint Bécsben. II. Rákóczi Ferenc eleinte ebben a légkörben idegenül érezte magát, különben sem tudott az urakkal és dámákkal, társalogni, mert csak latinul beszélt és valamicskét értett csehül, de magyarul egészen elfelejtett, németül és franciául pedig még nem tudta gondolatait kifejezni. De amit megértett, az is szégyenkezéssel töltötte el. ö maga írta „Vallomásai"ban, hogy eleinte Babylonban gondolta magát és sok dologtól megborzadt, amit a világ csak ártatlan szórakozásnak tekintett.

Azt is hamarosan kellett tapasztalnia, hogy tanulság, műveltség tekintetében igen hátra maradt attól a társaságtól, melyben forgolódnia kellett. A jezsuitáknak különben sem állott érdekükben, hogy II. Rákóczi Ferencet nevének és állásának megfelelő műveltség részesévé avassák. Ellenkezőleg tudatlanságban akarták tartani, hogy azt csinálhassanak vele, amit