Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma

mezték őt ezen a téren is, de csataterveit vezérei és alvezérei össze-vissza kuszálták. Okosabbak akartak nála lenni és a kritikus percben elveszítették fejüket. A legnagyobb baj ott nyilvánult meg, hogy Rákóczi Ferenc nem mutatott elég erélyt arra, hogy a dilettáns főurakat, a mágnás tábornokokat a jó ügy érdekében háttérbe szorítsa. Nem akarta őket megbántani és ezzel a gyengeségével, gyengédségével megpecsételte tragikus sorsát. A csatát vesztett vezérek nem is csináltak valami nagy kázust egy-egy ilyen szerencsétlenségből, mert bíztak abban, hogy Rákóczi jó szíve hamarosan megbocsát nekik, elnézi mulasztásaikat és ismét helyreáll a régi barátságos viszony közöttük. Ez a magyarázata annak, hogy II. Rákóczi Ferenc nyolc éves háborúskodása alatt egyetlen egy nagy, komoly csatát sem tudott megnyerni. Az összes csatákat vezérei tudatlansága, önzése és fejetlensége miatt veszítette el. így a nagyszombati csata már győzelemre állt, amikor Sarudy alezredes a döntő pillanatban áruló lett és a rohamra induló kuruc gyalogságra gyilkos sortüzet adott. A két tűz közé szorított kurucgyalogság erre szétbomlott és szerteszéledt.

A pudmerici csatában Rákóczinak sikerült Herbeville tábornokot tőrbe csalni és bekeríteni. De itt Bercsényi késett és Eszterházy Antal kapkodott, Géczy és Buday pedig engedetlenkedtek. Ezzel időt nyert a generális. A csapdából kikerült, sőt a későn támadó kurucokat visszanyomta. A zsibói csatavesztést Károlyi Sándor tábornagy rovására kell írnunk. A trencséni csatát Pekry Lőrinc gróf ügyefogyottsága idézte elő, pedig a megriadt Heister már visszavonulót akart fuvatni. A trencséni csatavesztés megkondította a halálharangot II. Rákóczi Ferenc felkelése fölött. Károlyi és Pekry torsalkodása miatt veszett el Erdély.

Pedig a nemzetben meg volí a kellő áldozatkészség és lelkesedés.

1707-ben csak hárommillió volt a színtiszta magyar