Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Keller Imre: II. Rákóczi Ferenc tragikuma

Múlásáért sajnálkozott, nem elveszített fejedelemségét siratta, nem az ország főuraiért bánkódott, még csak a köznemesség sorsa sem nagyon izgatta, egyedül a jobbágyságért aggódott. Mi lesz ezzel a jobb sorsot érdemlő néppel, ha fegyverét letéve, kénytelen lesz bosszútlihegő uraihoz visszatérni? Nem azokhoz az urakhoz, akik vele harcoltak, hanem azokhoz, akik ellene fogtak fegyvert. Ezek gondolkodását örökítette meg Históriájában Cserei, amikor ezeket írja:

— Nem hogy szabadságot érdemelnének jobbágy uraimék, hanem inkább érdemelnek nyársat, akasztófát, mert nem disznó orrába való az aranyperec ...

így gondolkodtak a császár pártján levő urak. így Is cselekedtek. Ezek bosszújától féltette népét, az ő népét, mely olyan sokáig megsíratta fejedelmét, azt a tragikus hőst, aki mindenét: vagyonát, családját, életét feláldozta eszméiért, népe és hazája szabadságáért, aki magán érdekeit mindig alárendelte a közérdekeknek és mindezen áldozatok fejében cserébe még csak azt a megnyugtató érzést sem kaphatta, hogy áldozathozása nem hiába történt, hanem eszméi közül egyik másik testet öltött.

5.

Nem kisebb tragikum nyilatkozik meg II. Rákóczi Ferenc hadviselésében. Ma már összes történetíróink elismerik Rákóczi zsenialitását, mellyel hadseregét megszervezte. Első katonái bunkókkal, kapával, kaszával felfegyverzett rongyos csőcselék volt, melyet minden különösebb katonai tudás nélkül meg lehetett verni, szét lehetett szalajtatni. Sőt Szekfű legutóbbi nagy munkájának, a „Magyar Történet" hatodik kötetében azt is elismeri, hogy II. Rákóczi Ferencben határozott hadvezéri képességek nyilatkoztak meg. A csataterveket igen ügyesen készítette elő. Éles előrelátás, személyes bátorság és helyzetek felismerése jelle