Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

nem hihatlak többet, csak most az egyszer. — Zsebébe nyúlt és kivett onnan egy levelet. — Nesze. Azért még ezt a levelet elolvashatod. Anyád írta, amint látom, vagy kicsoda ...

Egyetlen levél volt ez, amit Nagy János kapott a hadifogságban. Lehet, hogy nem is aznap hozta el a posta. Ki tudja, az öregnek milyen tervei voltak vele?

Balog Péter elment az ablaktól és Nagy János holtravált arccal forgatta kezében a levelet. Miért is érkezett hát meg ez a levél, miért, hogy szél el nem kavarta, tenger el nem nyelte? Mert csakugyan, az édesanyja írta. Olvasta: „...a búzát is elnyomtattuk mán, luval nyomtatta keresztapád, mert hogy olyan sok szalmát elpocsékolnak ezek a gépek. Apádnak sincs s emmi baja, csak hogy a sarkán csúnya töris van, osztán nehéz neki nagyon járnia határt..."

A nyáron keltezett még ez a levél és késő őszre járt, mire végtelen utakon, mérhetetlen időkön keresztül ideérkezett. Fakult, gyűrött levél csak. De tenyérnyi helyen, maroknyi betűben benne van az édesanya minden kétségbeesett sírása, vágyakozása fia után. Benne vannak az apró, geszti kis hétköznapok, kenyerek, gondok. Benne van a föld örök szaga, ahogy aratás után csirákat erjeszt a jövendő élet alá.

Nagy János sokáig állott az ablakban, nem mert hátra nézni, mert fájó, gyötrelmes könny égette a szemét.

*

— Kakuk... kakuk ... kakuk ... — csapkodta össze szárnyát tizenkétszer az óra famadárja és Nagy János felnyitotta szemét.

Éjfél volt és a hold elérte az ablakot. Arany palástot terített az ágyra, az asszonyra. Arany fényével mosdatta egyik mellét, mintha rózsája ebben a pillanatban bimbózott volna. Gyönyörűségek kertje az