Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
— Jó lesz, nagyon kedves, te drága, — beszélt lázasan a fiú és csókolta az asszonyt ott, ahol érte. Mióta is tartanak ezek a csókos reggelek? Sok-sok év óta? Persze, éppen ma két hete ... De ez a két hét hétszer, ezerszeresen gyönyörűség. Minden nap nő, bővül ez a gyönyörűség és a múlt, a csúnya, szomorú múlt eltűnt, oda van, csak néha, ritkán lopakodik vissza, mint a rossz álom. A bibliás ember, Balogh Péter bácsi ballagott el az ablak alatt, kerti gereblyével a vállán. Felnézett Nagy Jánosra a szeme sarkából, de nem szólt, nem is köszönt, csak lógatta tovább a gereblyét. A foglyok nyesegettek, kapargattak a bokrok közt, még tél se volt, de már is készítették a kertet a tavasz elé. — Jó reggelt, Péter bátyám! — szólott utána a fiú. — Meg se látja a szegény embert. Az öreg visszafordult, de csak úgy, elnézett az ablak mellett. — Először is, nem reggel van mán, ecsém, hanem nappal van, világos nappal. Meg oszt te se vagy mán szegény. — Hát mi vagyok, Péter bátyám? — Hát digó vagy, gazdag digó, vagy mi a fene... — motyogott az öreg és zsebéhez kapott, jó volna tán hamarosan ráolvasni a fiúra egy verset, de aztán mégis tovább ment. Fiatal még, hadd játsza ki magát. Nagy János előbb megszomorodott, de aztán felnevetett. Persze hogy gazdag. Nem is nyomorult koldus, mint odahaza Geszten. Nem a kegyelmes úr lábakapcája, hanem egy drága, szép, módos asszonynak a szerelmese és az ura lesz ... Törvény szerint is az lesz. Sok éjszakát végig beszélgettek már erről. Úgy a csók után és a csók előtt. Soha, soha se vonja ki többé lábát erről a szigetről. Ez a sziget immár az ő hazája, ez az asszony az ő asszonya, aki pótolni tud minden odahaza maradt asszonyt, mert annyira szép, annyira tökéletes.
