Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
— Itt vagy kedves? — fordult hátra az ablaktól. — Itt vagyok kedves ... — ment hozzá az asszony és ráhajolt a hátára. Hogy milyen puha is ez az aszszony... — Hallod az öreget? Dünnyög rám. Azt mondja: Gazdag vagyok. — Igen, az én gazdag uram... de ne haragudj rá azért. Tudod, én úgy gondolom, hogy őt se engedjük majd haza. — Majd? Persze, majd ... de az nehezen megy szívem. — Oh, hát miért? — Mert az öreget várja otthon az öreg asszony, a gyerekek és a birtoka. — Persze, családja van, birtoka van, — tűnődött az asszony szomorún. — Ügy mondta. Gazdag ember az öreg. Kétszáz hold földje van, sok jószága. — Hiszen akkor gazdagabb mint én, Jancsi. — Oh, az nem úgy van nálunk, ott másképp van. Az asszony szeméből nem akart eltávozni a szomorúság. Átölelte a fiú vállát és úgy duruzsolt bele a fülébe: — Úgy-e, Jancsi, te sohase hagysz itt engem, úgy-e hogy sohase. Mert látod, azt nem élném túl... Itt minden a tiéd is, ami az enyém. Majd minden szép lesz nagyon, gyerekünk is lesz és én nagyon-nagyon szeretlek tégedet Jancsikám ... A fiú egy kicsit meghökkent. — Már lesz...? — Nem, még nem, de majd lesz, biztosan lesz, a mi szép gyermekünk... — Nagyon édes vagy, de most elsősorban reggelizzünk. — Igen, reggelizzünk... — duruzsolt az asszony és kiszaladt a konyhába. Délután látták a foglyok, hogy Nagy János az asz-
