Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
a kis verandára, — hogy vacsorázzunk ma este együtt. Beszélsz még nekem az uramról, jó? A fiú elpirult és lehajtotta a fejét. Nagyon késő volt, mikor felálltak az asztaltól. A fiú csak állt, csak állt az asszony előtt, de nem tudott egy lépést se tenni, mintha a padlóhoz nőtt volna a lába. — Köszönöm ... jóéjszakát, — mondotta az asszony és megsímította a fiú állát. Az mereven bámulta az asszony meztelen könyökét, nagyot lélegzett, de trombitálva tódult be a levegő az orrán. Megfogta az asszony kezét, fel tűrte rajta a blúzát és megcsókolta a felső karját. Akkor éjjel hiába várták vissza Nagy Jánost a többiek. — Biztos, hogy odahaza esik a hó ... — gondolkokozott Nagy János az ablakban. Itt könyökölt már rég óta. Olyan kényelmesek ezek a reggelek. December első napja volt és a szigeten apránként, önmaguktól hulltak a lombok. Volt ugyan a minap kevés zimankó, de addig tartott csupán, míg a fejük fölé nem került a nap és azóta örök a napsütés. Egymással táncra kerekednek a színek, sárgák, pirosak, csak a sziklák háta így reggel rőtarany. És ezeken keresztül zuhog csengő zengéssel a nap fehér fénye. Az asszony került lábujhegyen a hátamögé és befogta a szemét. — Kukucs ... ki van itt? — Én nem tudom... fogalmam sincs... — fordult meg csendesen, birkózva a fiú és átölelte az asszonyt. Fejét befúrta laza pongyolájába és csókolta a mellét. — Tudod, mit gondoltam, Jancsi? — Mondd meg, szívem ... — Délután bemegyünk a városba. Együtt... ketten, moziba megyünk. Jó lesz?
