Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
— Hát hogy értsük mink ezt, Balogh Péter bátyám? — kérdezte Nagy János és begombolta az ingét. Mivel éppen mosakodott a csűr közepén. — Hogy értsétek, ecsém? így, ahogy írva van. Nem lehet azt másként érteni. Mert látod, itt úgy van írva, hogy most mán elmúlik a háború ... A Filiszteusok, az a nagyántánt, másszóval a Babylonia és most mink itt vagyunk, itt senyvedünk, la. — Csak így senyvedtünk vóna a fronton, — kiáltotta egyik baka és feljebb csavarta a lámpát. — Jó, jó, nem éppen mi rólunk van szó, hanem azokról, akiknek nincsen ilyen jó helyük, ilyen kitűnő gazdájuk la, mint nekünk van. A sorosszakács becipelte az üstöt és oldalához kocogtatta kanalát. — Enni hé! Balogh Péter kiment, ő bent evett a konyhán. Útközben azon gondolkozott, hogy holnapra másik verset keres a Bibliában. Muszáj ezeket kordába tartani, mert még eltalálják felejteni, hogy haza is kéne majd egyszer menni. Nagy szégyen lenne az pedig. Igen nagy szégyen. Pedig neki mán csak jó sora van, ha valakinek van ... azért csak egyszer legyen vége a háborúnak. Nagy János is elővette csajkáját, de bejött a szolgáló és azt mondta, hogy menjen fel a házba, hívatja a szinyóra. — Külön vacsorát kapsz, — ékelődtek vele a többiek, de Nagy János hátra se nézett, sietett a szolgáló után. Most már tudta, hogy mindig szerette ezt az aszszonyt. Szerette már odahaza Geszten, mikor híre se volt még a háborúnak és szerette bármerre járt, a kórházakban, a frontokon ... Nem is tudna szeretni mást, csak ilyen tökéletesen szép, barnabőrű asszonyt... — Azért hívattalak. Jancsi, — ment elébe az asszony
