Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

nyi kert mellett mentünk a csapat után és a kertben ott feküdt egy fiatal olasz, egy altiszt. Olyan, mint nálunk a káplár. Mellette kibontott hátizsák volt...

— Az

én uram lett volna?... — kérdezte az aszszony, de már sírás verte mellében indulóját.

— Az.

Mert fénykép volt mellette és ezen a fényképen maga is ott volt, szinyóra.

— Hol

van az a kép, Jancsi? — ugrott fel az asszony. 4— Nem hiszem, nem hihetem.

— Sajnálom

nagyon, de nincs meg. Én megsebesültem, nem csak egyszer, de sokszor és a kórházakban ruhámmal együtt elveszett.

— Nem

is az volt, csak te úgy mondod.

— De

igen. Sokszor, oh be sokszor néztem én órákig magát. Néztem, pedig még akkor nem is álmodtam, hogy valaha még találkozunk ebben az életben. Azért néztem, mert maga olyan szép, olyan szép volt, szinyóra, hogy nagyon, de nagyon jól esett nézni. Millió asszony közül megismertem volna bármikor, évek múlva, mint ahogy rögtön megismertem, mikor kiszáltam a dereglyéből... Pedig a fényképen nem így volt a haja. A fényképen így volt, várjon csak, szinyóra, — odahajolt szorosan az asszonyhoz és igazgatni kezdte a haját. — Igen, ilyenformán volt. Még álmomban is tudom, hogy volt.

Az asszony sírt, mint a záporeső. Meleg könnye ráhullt a fiú babráló kezére és azt mondta, igen. Csakugyan vitt el magával fényképet az ura és megírták azt is a frontról, hogy elesett, meghalt. De egyebet nem írtak, semmit se írtak. Beszéljen még, mondjon el mindent, mindent.

A fiú beszélni kezdett. Eleinte akadozva, aztán egyre lázasabban, elmondta minden harctéri szenvedését, a bolondok házát, mindent. Az asszony már nem sírt, csak csendesen hallgatta. A fiú érezte, látta, hogy amit annyiszor el akart mondani parancsnokainak, amit azok nem értettek meg, ez az asszony megérti, jaj be