Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

borúba menni, ide jönni, hogy vidám örömbe, nevetésbe boruljon ez a varázslat.

Tágas barlangba vitték be. A barlangban asztalok voltak és tisztek ültek egyik asztal mellett. Villanykörték égtek a falakon és üvegek voltak, poharak az asztalon. Közülök egy, nyilván a legrangosabb, felállt és megállt Nagy János előtt.

— Ausztriaki?

— Nem.

Magyar vagyok.

— Áh,

áh, magyar! — beszélt a tiszt és nevetett. Valamit mondott, másik tiszt jött elő és nagy poharat hozott. — Igyál, magyar, — mondotta, — vino, bor, ez jó ...

Megbámulták, ahogy ivott. Körül állták, megtapogatták. — Magyar, magyar... — mondogatták egymásnak és folyton folyvást összenevettek.

— Itt

nem vagyok bolond, itt ember vagyok, — húzta ki Nagy János a mellét és derűs szemmel nézett szét a tisztek között.

Minden szóra figyelt, mert olyan jóságosán hulltak, kopogtak lelkére és szinte ujjongva érezte, tudta, hogy kevés hijján majdnem hogy megérti őket. A frontokon itt-ott elhullajtott olasz szavakat rakta magában össze és párhuzamot csinált belőle azokkal, amiket itt most hallott. Egyeseket értett tisztán, tökéletesen, másokat csak sejtett de érezte, hogy lesz idő, mikor ezt a gyönyörű, gyors beszédet teljesen megtudja érteni.

— Gyújts

rá magyar, — nyomott a tiszt szájába egy szivart, — gyújts rá és beszélj. Hát szóval, magyar vagy, — mondotta tovább a tiszt magyarul. — Hányas vagy? Hányán jöttetek át?

— Tizenketten.

A többiek nem tudom hol vannak.

A tiszt nevetetett.

— Tutti

via Szent Péter. Megholt. Csak te vagy itt magyar. — Megveregette a vállát. — Ülj le, gyere.