Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

Nagy János leült az asztal mellé, bort töltöttek a poharába és nagyon, de nagyon jól érezte magát.

A magasabbrangú tisztek elmentek nem sokára, csak hadnagyok, őrmesterek maradtak ott. Nevetgélve, vígan tördelték egymás nyelvét és közben nagyokat ittak. Nagy János néha rágondolt még Seresre, az ismeretlen századra, az elpusztult sturmkompánira, néhai főhadnagyára és mindazokra, akikkel percre vagy órára, vagy évekre összesodorta a sorsa. De minden szónál, minden pohár bornál gyengébb és halványabb lett ez emlékezés, mert csak egy dolog bizonyos: hogy ez az ellenség nem ellenség és határtalan az a kedvesség, ahogy ölni való szándéka után itt fogadják. Az olaszok jöttek, mentek, csak pár ember tartott ki mellette változatlanul. Egészen össze melegedtek, ölelgették egymást, jól lehet, hogy a bornak is része volt ebben. A Nagy János lelke csordultig telt hálával, jósággal. Földhöz vágta poharát és minden bevezetés nélkül énekelni kezdett:

„Esik eső az árpa tarlóra,

Gyere babám ültess fel a lóra.

Gyenge vagyok sehaj, nem tudok felülni. Almás deres a paripám

Nem akar állani..."

Az olaszok szájtátva bámultak rá, aztán összefogózkodtak, ugrándozni kezdtek és üvöltöttek, mint a sakál.

V.

Tizennyolc őszén már tökéletesen beszélt olaszul.

Egy év alatt bejárta Olaszországot és egyik vasárnap reggelen vele és néhány társával Szárdinia szigetén kötött ki a bárka. Mezőgazdasági munkásokat hoztak a szigetre.

Fiatal parasztasszony várakozott rájuk a parton,