Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok
Két nap múlva odajött hozzájuk a zászlós és azt mondta, hogy azonnal felváltást kapnak, de ehelyett menni kell nekik patrulba. — Hová? — kérdezték egyszerre mindketten. — Odaátra, csónakon. Vissza kell adni az olasznak a kölcsönt. Nagy János nem szólt semmit, csak csendesen készülődött. Arra gondolt, hogy olyan népnek, akik közül önként ajánlkozók csak úgy, blindre úszkálják keresztül-kasul a folyót, nem lehet csónakon kölcsönt vissza adni. Csónakon? Ez nem kölcsönfizetés, ez csak kínlódás. Egykedvűen ment a zászlós után, neki már minden egyre megy. Él addig, amíg bele nem akaszkodik valamelyik olasz szurony, vagy rohamkés. Mit is tudna ellene tenni? Semmit se tudna ellene tenni. Legyen hát, úgy, ahogy eleve elvégeztetett. Négy pionír várakozott rájuk a pontonnal. Tizenketten indultak patrulba, a zászlóssal. Olyan sebes volt a víz sodra, hogy az álló ponton pattanásig feszítette ki a kötelet. — Ugorjon ki valaki és oldja el a kötelet, — suttogott a zászlós. — Hogy soha se lehet valamit úgy megkezdeni, hogy baj ne legyen. A bakák egymásra néztek, aztán a folyó álnok fodrára néztek, de senkinek se volt kurázsija beleugranL Meghalni? Az más. De a vízbe ugrani és belefuladni, az megint más... Hiszen, hogy a kötél kifeszült, jó néhány méterre voltak már a parttól. A pionírok evezni kezdtek és a ponton lassan a túlsó part felé fordult. Hanem az a kötél... — Ugorjon ki valaki, — suttogott a zászlós. Alacsony, fiatal kis pionír állott fel a csónakban és a mellette álló Nagy Jánoshoz fordult. — Káplár úr, ugorjon ki, mert nyomban idelő az olasz... — csakugyan, a Montellő fölött kinyitotta szemét az ég. Nagy János lenézett a csónak oldala mellett, ahol a
