Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Szabó Pál: Magyarok

szólni, — legyintett és elfordult, hanyatt feküdt a priccsen.

Nagy János csak állt, szótlanul. Valamit szeretett volna még hallani új parancsnokától. Valamit hallani, vagy „valamit mondani. Tisztje beszédén, kiejtésén tudta, érezte, hogy ez se magyar... oh, dehogy magyar. Hol vannak hát azok a tisztek, akik megértik a magyer ember tengernyi baját, szomorúságát? Hol van az a hely, az a lélek, aki előtt a magyar kibeszélheti Istenigazában magát? Nincs ilyen hely széles e világon sehol? Ha volt is, de örökre eltemette azt is a háború... Némán tisztelgett és kiment.

A sohase járt helyen sütött a telehold, nem látszott, de érzett, hogy nagyon közel van ide a front. A front, a víz, ahol mindkét fél megvetette lábát. A „bokrok levelét kezdte letépni az ősz, de szinte meleg volt az éjszaka az olasz síkon. Rakéta se lobbant, gránát se robbant és mégis tele vannak rémekkel az árnyak.

Rommá lőtt ház pincéjében volt a század, ahol lepakolt. Bűzzel és vastag füsttel volt tele a pince. Egymás hátán feküdtek keresztül-kasul az emberek. Leült a rüsztungjára és tenyerébe hajtotta a fejét. Ez hát az új otthona. Az jemberek megbámulták, aztán aludtak tovább. Senki nem szólott még eddig hozzá. Egy káplár? Nem olyan nagy dolog. Annyi káplár ült már így a sarokban... Kojtorgó telefondrótok füstölögtek szerteszét, volt, aki levelet írt világa mellett. Volt, aki újságot olvasott, másik káromkodott, idegen nyelven, hadarva, vadul. Ni csak... amott Jbibliás ember... itt is van, mint ahogy mindenütt van. Hajadon fejjel forgatja bibliáját s szeme túl a földön tévelyeg. Keresi azt, amit elvett tőle ez a zűrzavar.

Nagy János nézett egyiktől ra másikra és arra gondolt, hogy nem megy innen többé se té se tova. Kezét se emeli fel, száját se tátja ki: legyen úgy, mint, ahogy a hadvezetőségnél számára elvégeztetett. Le