Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-10-01 / 7-8. szám - Demjén Ferenc: Zsuzsi néni
már és vörösre mart, szappanlugos, eres és elnyuzott. Percek teltek el így szótlanul. A csend megfagyasztotta a mozdulatokat, mint a tél maró hidege a lefolyó csatornák vizét. Végül Zsuzsi néni törte meg a csendet. Higgadtan, nyugodtan beszélt. Azt akarta, hogy amit mond, azt higyjék is. Higyjenek benne, amint ő is hiszi amit mond. — Hát jó. Én elmegyek, én hazamegyek veled fiam, csak ... csak teljesítsd egy kívánságomat Ne kelljen csak holnap délben hazamennem, veled Addig hagyj még meg magamnak. Hadd mossam még ki ma a ruhákat nyugodtan utoljára. Eredj haza és holnap gyere értem. — Jól van anyám, ha csak ez a kívánsága. Habár ma szánon vagyok benn a vásáron és hazajöhetett volna azon. De bejövök én magáért holnap is. — Jól van fiam. — Hát akkor rendben vagyunk Zsuzsi néni? — kérdezte Kiss Tamásné és mosoly fénylett örömkönnyes szemeiben. Na ebédeljen akkor és menjen tovább dolgozni, hogy hamar készen legyen. És ebédután tovább dolgozott Zsuzsi néni. Mosott. Nyolc órakor már a padláson volt és szárítani terítette a kimosott ruhaneműt. Aztán, hogy megvacsorázott — a fáradtságtól — még el is bóbiskolt egy kissé. Álmodott is. A kocsmában látta magát Mózsinál. A kezében volt a féldecis és ivott. Még nem forgott vele a kocsma, még nem volt előtte fordítva az öreg szakállas Mózsi, csak boldog melegséget érzett a szívében. Aztán látta, hogy a következő poharaknál már megfordult előtte Mózsi, a kocsma és minden, de minden. Hallotta később, — mint soha eddig, — amint énekel részegen. Aztán, látta magát a küszöbön s amint hazafelé megyen a havas éjszakában. Majd megjelent előtte a fáskamra a hordóval és benne ő.
