Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Demjén Ferenc: Zsuzsi néni

kékrefagyva, csonttámerevedve, holtan. Megrázkódott és ekkor felébredt. Egészen örüli annak, hogy él.

Aztán elköszönt Kisséktől és elment. Az uccán volt megint. Hazafelé lépkedett fáradtan. A téli kabátja zsebében volt a mai keresete — a húsz koronás — és a szíve melegséggel volt teljes. Örült előre az unokáknak, a szöszke fejeknek. És hogy majd azokra moshat. Majd ágyban alszom, fehér párnán, amit én mostam ki — duruzsolta a szíve. Hirtelen nagy boldogságában megfelejtkezett a kocsmákról is. Eszébe sem jutott, mint máskor. Csak egy nagy nyújtott köszönés riasztotta fel ábrándozásából. Mózsi köszönt a kocsmáros, a kocsmaajtóból:

— Agyjon

az Isten jó estét Zsuzsi lelkem! Hogy van?

— Jól,

— válaszolta Zsuzsi néni röviden és tovább ment.

— De

büszke lett hallja, hogy még meg sem áll, — surlódott utána a Mózsi csendes hangján.

A szavak után még lépett egy néhányat Zsuzsi néni, aztán megállt. Megfordult. Visszament és bement a kocsmába. Leült

Mózsi már a söntésben sántikált az üvegért és a féldecisért.

— Nem,

még mostan nem iszom Mózsi, — mondta egykedvűen Zsuzsi néni, bár nagyon kívánta, köszörülte a torkát az ital mámorító s kellemes ize. — Mostan azért jöttem vissza, hogy búcsúzzam magától. Holnap utazom ki falura a fiamhoz. Megnősült, hát megyek hozzá.

— Komolyan

mondja?...!

— A

legkomolyabban. Unokáim is lesznek. Tudja, olyan szép szőszikék, olyan kedvesek ...

A kezével mutogatott, magyarázta, valósággal simogatta előre a kis unokák fejét, majd mint aki hirtelen másat gondolt, nevetve mondta: Tudja Mózsi, mostan jut eszembe, hogy ezt a mai napot én meg-