Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-10-01 / 7-8. szám - Kende Ferenc: Péter Rouenban

tért. A színes ablakok már nem bocsájtották át a lemenő nap megtört sugarait. Rejtelmes homály burkolta a magasra törő karcsú oszloprendeket, a csipkés oltárokat, a szentek szobrait. Szent Sebestyén megnyílazott teste alatt viaszgyertyák égtek. A mártír elkínzott arcát az örökmécs piros sugara még vonaglóbbá tette. A szobor alatt fekete ruhás öregasszonyok térdeltek. Fejüket lehajtották. Dermedt mozdulatlanságba süppedtek, csak ajkuk mozgása mutatta, hogy imájuk lelkűkből árad. Néhány fekete ruhás idősebb ember mozgott még itt-ott a templomban halkan, nesztelenül. Csend és áhitat ült meg mindent, és a tömjén szétfoszlott füstje enyhültén terjengett a levegőben. Fenn a sötétbe burkolva az orgona ezüst sípjai meredtek és néha egy-egy mély futam tört ki belőlük. Javították, vagy az egyházfi a játékban gyakorolta magát.

Péter a templom sötét zugában magashátú padban húzódott meg. Eleinte a főoltár sejtelmes körvonalait igyekezett meglátni, azután lehajtotta fejét padra támasztott karjára, behunyta szemét és elmerült abba a világba, amit nem ismert, de amiről érezte, hogy van, ahova tartozik, amelyik énjének belsejéből őt kiáltóan követeli.

Már két hete elmúlott, hogy Rouenból vissza érkezett. Nappalait a munka foglalta el, éjjeleit Keresztes Szent János misztikus tanítása tartotta kábulatban. De munkája és az aszkézis szigorú rendszabályainak tanulása közben is fel-felmerült egy halvány leányarc, mélyenfekvő, fekete, égő szemekkel. Péter felé most is, itt a templomban is két finom kékeres, fehér, segítséget kérő kéz nyúlott és bársonyos hang szólalt meg: Péter, maga most mindörökre elmegy és nekem nem lesz többé gótikám, sem katedrálisom.

Pétert lelkiismerete napok múlásával mindjobban nyugtalanította. Boriszlavának vallomása megvilágosodott előtte. Amikor Boriszláva ezt mondta, ő szándékosan elsiklott felette, mint annyi nagy ajándékon,