Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Fiedler József: Ébredés
— Szerencséd van Kovács! — mondotta még a tanár és összecsapva a könyvét, kiment. Klári még mindig úgy állott ott, mint egy élőhalott. Zsibbadt volt minden tagja és a szíve olyan erősen vert, hogy a torka is összeszorúlt tőle. Az előző padban megszólalt valaki: — Gyerekek, de egy cuki ember ez a Jánossy! Olyan édes kék szeme van! — És a haja! — mondotta egy másik. Kovács Klárit elöntötte a méreg, hogy még dicsérik, még áradoznak arról, aki így megzavarta az ő legszebb álmodozását ezzel a buta könyvnélkülivel. Egyszerre gyűlölni kezdte Jánossy tanár úrat, úgy, ahogy eddig még senkit sem gyűlölt az életben. Utálta a mosolyt a száján, a hangját, sőt még a jól megkötött szürkeseiyem nyakkendőjét is. Nem szólt senkihez a lányok közül. Táskájába csapta a könyveit, fejébe nyomta a kis, piros sapkáját és ideoda dobálva magát, elindúlt hazafelé. A gyűlölete nem szűnt meg aztán sem. Ha a latin óra jött, tüntetve nem vett tudomást a tanár úrról. Míg a többi lány rajongva leste a magyarázatát, addig ő lehajtotta mélyen a fejét és nem nézett volna fel egy világért sem. Sőt, ha felelnie kellett, akkor is lesütött szemmel beszélt mindég. Jánossynak föltűnt a viselkedése. Talán éppen az ütött szeget a fejébe, hogy akadt a III. B negyven lánya között egy, akinek nem imponált sem a fiatalsága, sem az elegánciája, sem pedig a szigora. Egy ideig csak tűrte és valahogy úgy intézte, hogy az a látszata legyen, hogy nem vesz tudomást a dologról. De egy délután aztán, amikor véletlenül összetalálkozott Klárival az uccán, megkérdezte: — Mondd csak te Kovács, miért utálsz te engem? A lány elpírúlt. Egy percre lehajtotta a fejét, de aztán átvillanhatott valami az agyán, mert a követ
