Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Tragédia

volna megsíratni a tizennyolc évét, az órömtelen tavaszokat s ezt a fáradt őszt, melynek a napja tehetetlenül bénán lógott a hegyek felett.

Az ajtóban llus néni tűnt fel. Meglátta az egymagában szomorkodó fiút. Méltatlankodva mondta:

— Ej

... ej ... tanár úr, hát miért kell így elkülönítenie magát?... Hiszen mi úgy kezeljük, mint családtagot,,, Nosza gyerünk be a szobába...

Károly zavartan szabadkozott.

— Úgy

elgondolkoztam ebben a szép időben ... Egész elfelejtkeztem...

Az asszony mosolygott.

— A

honvágy ... ugye ...

A szalonban együtt ült a társaság. István bácsi viccelődött, mindnyájan nagyon jól érezték magukat. Hallgatta őket, együtt nevetett velük, ha úgy érezte, hagy nevetnie kell. De azért egyedül volt, mint ahogy még soha. Mintha egy gonosz szellem incselkedett volna vele, állandóan a múlt képei táncoltak előtte ... Szavak is ágaskodtak benne határtalan szomorúsággal. Ha most valaki megkérdezné tőle, hogy miért olyan rosszkedvű. Milyen szépen meg tudna felelni neki. Lázító, szép szavakat tudna szólni. Az örök emberi magányról, a szegénység kibírhatatlan keresztjéről... Büszke fájdalom szántott benne...

llus néni ült me'léje, Imréről kezdte kioktatni.

— Csak

egyet kérek, kedves tanár úr... Legyen szigorú. Ez a gyerek két év óta anya nélkül nevelkedik. Én nem helyettesíthetem az anyját, mert a kezem nem ér el szegény bátyámékig ... Tanár úrra nehezedik a nagy feladat. Ebből a szegény fiúcskából embert kell nevelnünk.

Károly megígérte, hogy mindent megtesz a gyerekért. Gondolatban nem sok örömet érzett a tanítással kapcsolatban. Nem egészen értette llus néni kifejezéseit sem. Mit jelent az, hogy „szegény fiú"?...

Az uzsonnánál megint történt valami, ami megza-