Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Tragédia

felkeltett illemtudás már felengedőben volt, minduntalan ügyetlen beszéddel vágott bele az idősebbek szavaiba, ilyenkor Kótay egy szemrehányó pillantása elég volt ahhoz, hogy elhallgasson. A legkedvesebb Gizi néni volt, aki süketsége folytán mindent félreértett s mégis kitünően szórakozott. Gita Károly mellett ült s a szemével feltűnően kerülte a fiú tekintetét.

Károly feszélyezetten ült a helyén s olyan néma volt, mint a hal. A sok beszéd mind idegen szóként hangzott a fülébe s végtelenül idegennek érezte magát. Ilus néni nem győzte kínálni, de feltűnően keveset evett és semmit sem beszélt.

Ebéd után a kölcsönös „kedves egészségére" meg a kötelező készcsók után Károly kiült a verandára. Kótay eltávozott, azt mondta, hogy kötelező látogatásainak kíván eleget tenni.

A délutáni napfény rámosolygott az öreg kúriára, Károly sokáig szívta be a csodás illatokat. Úgy érezte, hogy millió és millió kilométernyire távolodott el az élettől és a nagy világtól. Mintha álmainak országába érkezett volna, ahová már nem visz el a vasút, ahol csak napfény, egészség van. S ahogy erre gondolt, megint az jutott az eszébe, hogy milyen kétségbeejtően egyedül van... Ezek az emberek itt körülötte bármennyire is kedvesek voltak vele szemben, mégis szorosan zárt kört alkottak, melybe nem volt belépés idegen számára. Itt messze fenn a hegyek közt egy kis magyar társadalom élt, maradt itt a múltból s ez a társadalom félénken őrizkedett a külvilágtól. Körülöttük ezerméteres hegyek csillogtak a korai hótól s ők egymásban éltették a hitet. Károly tudta, hogy számára nincs út ebbe az életbe, ő mindig csak kívülről fogja szemlélni a környezetét. Régi életének emlékei fojtogatták. A nyomorúság évei jutottak eszébe ezen az áldott napon. Amikor még éhesen, mindenkitől elhagyatva várt egy jó szóra, egy embertársra, aki felemelné. Nagyon, nagyon szánta önmagát. Szerette