Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Tragédia
minden, ami a régi életet jelentette. Érezte, hogy ez a mai nap nagy pont az életében. Valójában örülnie kellett volna, mert hisz azon, amit otthon hátrahagyott, nem volt síratnivaló. Tizennyolc éves volt, az életből csak a nélkülözés és a gond jutott ki neki. Hányszor gyűlölte ezt a tizennyolc évet. Mert nem tudta, kit okoljon érte. Az apja is szegény ember volt s az anyja az életét odaadta volna neki. De most, ahogy az odahazai egyszobakonyhás lakáson járt az esze, ellenállhatatlan honvágyat érzett. Eszébe jutottak a barátai és kimondhatatlanul sajnálta, hogy otthagyta őket. Kótay, aki szótlanúl vezette a kocsit, úgy tűnt fel előtte, mint egy ember, akinek a világához ő sohasem hatolhat el s akihez neki soha nem lehet egy bizalmas szava ... De ki marad hát számára?... Az autó meglassúlt, majd megállt. Helyben voltak. Nem messzire tőlük búgott a traktor. Kótay szidta a gépet. Átkozott masinája, nagyon becsapódott vele. Húszezerért vette, idáig tízezret költött a javításokra. Igaz, hogy öt-hat holdat felszánt naponta. Begyalogolt a felszántott területre, Károly pedig az autóban maradt. Kegyetlen hideg este volt. Az égen millió csillag szikrázott s ő soha életében nem fázott még ennyire. Jól félóráig eljátszott Kótay a traktorral, akkor indúltak visszafelé. A távolból kéken világítottak a hegyek. Károly úgy tekintett a városka felcsillanó messzi fényeire, mint a mesebeli ifjú álmai palotájára. Otthon azonnal lefeküdt a kemény vaságyra. Néhány perc múlva aludt is. Reggel nem emlékezett rá, hogy bármit is álmodott volna. Arra ébredt, hogy valahol őrülten zuhog a vízvezeték. Kótay volt, aki a szomszédos fürdőszobában öltözködött. Károly egy pillanat alatt felugrott, kitörölte szeméből az álmot. Kótay meghallotta a mozgolódást és átkiáltott neki:
