Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Tragédia

meglepetéseitől, mikor Kótay új ajánlattal lépett elő.

— Este

kimegyek a mezőre, megnézni hogyan folyik a szántás, öcsém nem tart velem?

— Szívesen...

— felelte Károly.

A nagy vaskos kezek egy pillanatra a vállára nehezedtek.

— Aztán

nevezzen csak bátyámnak .. tudja, kedves öcsém? ...

— Kérem

... bátyám.

Károly nehezen barátkozott. Volt valami Kótayban, ami elriasztotta és szomorúvá tette. Minden mondata mögött szakadékokat, beláthatatlan távlatokat érzett. Mintha Kótay mindannyiszor, ha valamit közölni akart volna vele, gondolataival egy messzi idegen országból tért volna vissza, hogy aztán újra visszasüllyedjen az ismeretlenségbe... Valami furcsa feszültség volt a kiejtésében, mintha a szavak kimondhatatlan nehezére estek volna. A mosolya is ilyen kényszeredett és fáradt volt. Ha kérdezett valamit, Károly nem volt képes minden aggodalom nélkül megfelelni neki, hanem olyan zavarba jött, hogy szinte dadogott. Haragudott önmagára, miért ilyen ügyetlen, de nem bírt fölmelegedni.

Vacsora után Kótay útrakészen invitálta őt.

— Talán

mehetünk is

Hátul a gazdasági udvarban a szérűből előhozták az autót. Itt volt a garázs. Avult, öreg kocsi, hatüléses, Károly szinte kételkedett benne, hogy ezzel az öreg alkotmánnyal még egyáltalán hajtani lehessen.

Végighajtottak a község egyetlen valamirevaló uccáján és rátértek az országútra. Az utolsó világosság is elmaradt mögöttük. Hideg esti szél borzongatta meg Károlyt. Jó mélyen behúzódott az ülésbe s a gondolatai elkalandoztak haza. Nagy ürességet érzett egyszerre maga körül. Mellette két izmos kar igazgatta a kormánykereket s neki most némi rokonságot kellett éreznie azzal a két kézzei. Milyen messze volt innen