Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Kovács Endre: Tragédia
mintha sejtette volna a gondolatát, sietett felvilágosítani őt. — Az Imrécskét keresi, úgyebár. Nincs idehaza. Hársason van a nagymamájánál. Ügy gondoltam, hogy holnap úgyis vasárnap, kimegyünk autóval hozzájuk. Nincs messze, harminc kilométer innen... Károly zavartan mosolygott. Nem tudta, mit mondjon. — öcsém úgyebár filozopter? — kérdezte Kótay. A tanári pályáról beszélgettek, majd Kótay csengetett s a szobalánnyal behozatta az uzsonnát. Együtt uzsonnáztak, szalonnát, kávét, miközben ritkán váltottak szót. Nem tudott kialakulni közöttük folyamatos beszélgetés. Károly túlságosan félénk volt, talán esetlen is, minduntalan úgy felelgetett a kérdésekre, mintha a vizsgálóbíró előtt állana s alig mert azokba a kidülledt, szürke szemekbe tekinteni. Csak nézte a Kótay széles tenyerét, mellyel szalonnát vágott, a borostás állát, letapasztott sűrű fekete haját s lassan egész testét átjárta a szorongás. Kétségbeejtő volt a gondolat, hogy már, ha akarna, sem tudna változtatni a sorsán. Leláncolta magát könnyelműen ehhez a házhoz s most nincs menekvés, ki kell tartania. Most már a szoba is sokkal barátságtalanabbnak tűnt fel előtte... Alig mert hozzányúlni az eléje tett ételekhez. Kótay megmutatta neki a szobáját. Igen egyszerű berendezésű néhány négyzetméternyi hely volt ez, vasággyal és régi bútorokkal felszerelve. A falakon kopott piros festés díszelgett, a szekrényen apró vázák sorakoztak elrendezve. Az ablak az udvarra nyílott s ki lehetett látni rajta a néptelen uccára. — Ez lesz a szobája, kedves öcsém, — mandta Kótay, — azt hiszem, a lány mindent előkészített. A lakások itt kissé hidegek... Régi ház... De már a jövő héttől fűtjük ... Észrevétlenül múlott az idő, egy-kettőre bealkonyodott. Károly alig tért magához az idegen környezet
