Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

Széles mosolyra nyílt az ajka, az arca fiatalosan piroslott. Vadonatúj egyenruhájának rojtjai aranyosan tüzeltek s szinte kihívó életöröm sugárzott egész lényéből. Branszky, a főiskola bányamérnök hallgatója, ezen a reggelen indul először a fehérarcú palota egyik tantermébe, ahol majd a tudós professzor így szól a hallgatósághoz, egyebekközt őhozzá, Branszky Gáborhoz is:

— Uraim!

Árpádon vad fájdalom sajgott végig. Aztán tartózkodóan felelte:

— Egyelőre

a városnál fogok szolgálni.

Branszky hirtelen elcsendesült. Eszébe jutott, hogy igaz,az öreg Mladonyák nagy beteg, alighanem emiatt nem mehet az Árpi. Szegény. De nem kérdezősködött tovább. Pár lépést szótlanul tettek egymás mellett, aztán Branszky felnézett a városház toronyórájára:

— Ne

haragudj, pajtás, de nekem rohannom kell. Az öreg Schwarz papa tartja az első órát és az arról nevezetes, hogy mindjárt névsorolvasással kezdi.

Kezet nyújtott és nekiiramodott a völgynek. A völgynek és az életnek a völgyön túl. Árpád pedig ott állt és a tekintetével követte sokáig. Már csak a sárga rajztáblát látta. Mintha vitorla lenne, mely kis sajkát ragad magával a tengeren. Az élet tengerén a boldogulás partjai felé. Október van, amikor az élet tele van ilyen induló sajkákkal. Csak az övé hiányzik közülük. A parton vesztegel és talán sohasem fog elindulni onnan. Ha kissé behunyja a szemét, tisztán látja az egyetem kupoláját... Aztán megkondult az Óvár toronyórája és nyolcszor egymás után belekiáltott a kisvárosi csöndbe. Árpád összerázkodott. Kezdődik a hivatal, kezdődik az élet... Lehajtotta a fejét, tovább ment, felballagott a városház lépcsőin és mély sóhajjal belépett a poros, iratszagú levegőbe.