Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

vált az apa szövegezésében ... Neki most felelnie kell. Pár pillanatig még habozott, aztán megsímogatta az apa haját:

— Apu,

hallgasson ide, ma beszéltem a polgármester úrral. — És elmondta a polgármester ajánlatát.

Az öreg ember izgatottan kérdezte:

— És

te mit feleltél, Árpikám?

— Még

semmit.

— Sem

—mit?

— Ugyanis

ez a terv nekem nagyon tetszik, ez nekem nagyon is jó lenne, de...

— De?

— Csak

akkor állok be a városhoz, ha apu viszont nyugdíjaztatja magát.

A karmester tiltakozni akart, aztán béna bal karjára nézett, mely nem követte a jobb kéz mozdulatát. Sóhajtott és lehajtotta a fejét. Katka ugyanakkor behozta a levest s a dologról nem beszéltek egész estig. Már lefekvéshez készülődtek, a karmester a fotelből Árpád felé nyújtotta a kezét:

— Gyere

ide, nézz rám, a szemembe nézzél, Árpi .. Én tudom, hogy te áldozatot akarsz hozni apádért. — Remegni kezdtek az ajkai. — Ne haragudjál rám, édes fiacskám, hogy mégis elfogadom ezt a pár évecskét, amit még együtt lehetünk.

Sírva fakadt. Katka, aki az ágyat tette rendbe, zsörtölődve ráripakodott:

— Alajaj,

mit sír ezen, amikor örülnie kellene?

Október volt, amikor Árpád a hűvös, télszagú reggelen először indult el a hivatala felé. A gyógyszertárnál fiatalosan dobogó léptek érték utol. Valaki hátbavágta. A bányászfőiskolások egyenruhájában, hóna alatt óriás rajztáblával a kis Branszky állott mellette, a legkisebb fiú az osztályból.

— Hát

te még mindig itt vagy? — nevetett rá jókedvűen. — Én azt hittem, hogy már rég a szép pesti nőket nézed valahol a Kossuth Lajos-ucca sarkán.