Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

Az öreg ember a fejét rázta:

— Senki,

senki... Ilyen öreg koldus hogyan kívánhatna egészséges életet láncolni magához? Árpi, neked is megmondom, ne késlekedjél... Ne késlekedjél, fiacskám ...

— Miben

ne késlelkedjek, apu?

— Elmenni

innét, csak el, Árpi. Ne féljél, Árpi, mi ketten, Katkával majd csak megleszünk szépecskén.

De ahogy ezt mondta, ahogy messze nézett az élet hiábavalóságának végső tudatával... Árpád nem hallgathatott tovább, elkövetkezett az a pillanat, amikor nem lehet tovább hallgatnia. Ez az élet és az élet ítélete. Kevéssel előbb a polgármesterrel találkozott, aki megszólította és tervei felől érdeklődött. A tervei? Aztán néhány bátorító szóra őszintén feltárta helyzetét. A polgámester kis tűnődés után azt kérdezte, hogy nem lenne-e kedve beállni a városhoz, kinevezné napidíjasnak. Idővel majd elvégezhetné a jogot is s ha megszerezte a diplomát, szép előmenetelre lehet reménye. Ö maga is öreg ember már, a tanácsnok urak is, a nyugdíj felé lépegetnek, Árpád előtt nyitva lenne a boldogulás útja. Nem tudott felelni, nagyon hálás a jóindulatáért, de legyen szabad még gondolkodnia, mielőtt végleg elhatározná... Pedig tudta, hogy gondolkodás után sem határozhat már másként. Nem így képzelte el életeindulását, nem a por és az aktaszag fullasztó levegőjében, mely mindannyiszor a tüdejére nehezedett, valahányszor átlépte a hivatalok ajtaját, s most mégis ez legyen a része? Egy életen keresztül aktákat lapozni és paragrafusokat idézni? Lázadozva tette meg az utat hazáig. A sors kegyetlen, nagyon kegyetlen, de ezt nem, ezt az egyet mégsem szabad megtennie vele! Aztán a kapuhoz érve, meghallotta az együgyű gyermekdalt, tétován pötyögtetett hangjait a billentyűkön ... Felrohant a lépcsőkön ... S a dal, mely mindaddig oly balga és jelentéktelen volt, egyszerre a magányosság fájdalmának mélyértelmű hattyúdalává