Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

lábán tipeghessen ismét a trafik felé. Legénykednie nem lehet, de ha rendbe jön a balkarja ismét, odaülhet az orgona mellé, a korúson pedig dirigálni akár most is tudna. Hiszen mégsem olyan nagy a baj, aminőnek eleinte látta. Most már az sem elképzelhetetlen, hogy mégis feleségül vegye Milkát. Szép csöndben éldegélnének kettecskén és a vakációban hazahaza térne hozzájuk Árpi. A jövő gyönyörű teryei bontakoztak ki előtte.

— Az

életben még nincs minden elveszve számodra te öreg Mladonyák Lojzkó.

A nagy meglepetések előtti gyermekmosollyal ért a trafik ajtajához. Ah, csak hogy ezt is viszontlátja végre. Megpihent kissé és kifujtatta magát. Aztán botját nagy óvatosan a kabátjába akasztotta és ép kezével megfogta a kilincset. Bentről vidám, zajos nevetés hallatszott, mely hirtelen szinte ijedten csendesedett el, amikor ő belépett. Csupa ismerős arc nézett feléje és mégis mind rettentő idegenül. Már ő sem mosolygott. Botjára nehezedve megállt az üzlethelyiség közepén. Pillanatokig senki sem jutott szóhoz. Milka arca lángvörös lett, de nem úgy, mint amikor az öröm váltja ki a pirulást, hanem úgy, mintha tettem érték volna valamin és kínos zavarban lenne. Rimenák és Szobotka olyan döbbenten néztek a karmesterre, hogy tátva maradt a szájuk. Bürger Menyus, városi levéltáros, aki a karmester úr szokott helyét tartotta elfoglalva, erőltetett vidámsággal ugrott fel a háromlábú székről:

— Ez

aztán öröm, hogy itt köszönhetünk ismét Lojzkó! No csak foglalj hamar helyet a te régi helyecskéden — és szinte odaültette, mint valami gyereket, aki mozdulni sem tud magától.

Az egész társaság olyan zavartan és döbbenten viselkedett, mintha a halotti tor felvidult gyülekezetébe váratlanul betoppant volna az eltemetett és jogerősen meggyászolt halott. Hát hiába ontottak annyi