Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

könnyet utána? Gerzsóné először Mladonyák úrnak szólította, aztán még kínosabb volt, amikor kijavította magát és azt mondta, hogy Lojzkó. Menyus ékelődni próbált. Lám ők hiába tették a szépet a nagyságos asszonynak hetek óta, ime megjelenik Lojzkó, a nagyságos asszony nyakig pirult s az ő igyekezetük kárbaveszett. Maga az özvegy is úgy tett, mintha valóban a viszontlátás örömében lángolt volna föl az arca. De mindez nagyon átlátszó és fájó igyekezet csak, ami már nem tévesztette meg a karmester urat. Beszélhetik, amit akarnak, ő úgyis tudja, hogy nem az igazat beszélik. A fejét rázta sokáig szótlanul, aztán keserű mosollyal mondta:

— Ugye

megijedtetek, hogy föltámadt halottaiból és beállított ide az öreg Mladonyák?

— Már

hogy lehet ilyet mondani? Miféle képzelődés ez már megint? Talán bizony ez a fiatal ember merészel a halálról beszélni, aki azt akarja velük elhitetni, hogy beteg volt? No, no Lojzkó, ezt ne nekünk mondd, ellenben valld be, hol bujkáltál hetek óta, mert hogy nem az ágyat nyomtad idáig, azt úgyis tudjuk. A karmester úr már nem ellenkezett. Minek itt ellenkezni, amikor ők maguk sem hiszik azt, amit beszélnek. Lehajtotta a fejét és szórakozottan markolászta a sétapálca foggantyuját. Aztán mindenkinek támadt valami sürgős dolga, megveregették a karmester úr vállát, gyöngéden megszorították a kezét, mondtak egy-két bátorító szót és egymás után kiszivárogtak az üzletből. A karmester úr egymaga maradt a pult előtt az özveggyel szemben. Még soha nem látott ilyen tisztán. Hisz ez a szegény Milka fél, rettentően fél, hogy egyedül kellett maradnia. Zavarában szivarral kínálja, aztán észbe kap, hogy persze Lojzkónak nem szabad szivaroznia és ismét szégyenli magát. A karmester úr már sajnálja is érte. És ő még azt hitte, hogy vétett Milka ellen, amikor nem bocsájtotta be magához. Lám, ilyenek az asszonyok, bizony