Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

dőlt el. De hát mi az ő sorsa? Megállt, felnézett az égre és sokáig nézett egy kékesfényű csillagot. Aztán elhajította cigarettáját és besietett a házba. Jobb nem gondolkodni. Valami könyvet olvasni az ágyban, míg le nem ragad a szeme...

Másnap fölkereste Csóti. Búcsúzni jött. A készülődés örömével újságolta terveit. Alföldi rokonainál tölt el még egy hetet, aztán bevonul Pestre. így mondta, hogy bevonul Pestre. A címét is megadta, ahol Árpád fölkeresheti. Azzal váltak el, hogy viszontlátásra. Árpád megállt a kertkapúban és még sokáig nézte a vidám léptekkel távolodó Csóti alakját, míg az el nem tűnt a sarkon. Úgy érezte, hogy az a hely, ahol Csótit elvesztette a szeme elől, az már Budapest. Az már az élet, amelynek láthatatlan sínéi a vágyak és a boldogulás felé vezetnek. Csóti eltűnt azon a sarkon és legközelebb már Budapesten lehet őt viszontlátni. Viszontlátni?... Csakugyan?... A kisváros arcának vonalai lassan elhomályosodtak Árpád szeme előtt, széles uccák, terek, tornyok és az egyetem kupolás épülete bontakozott ki úgy, ahogy a képekről ismerte és elképzelésében megnövelte. Mintha álmot látna, melyet évek óta kerget és sohasem fog elérni a valóságban. Ö sohasem fog eltűnni a sarkon, hogy utána Budapesten bukkanjon fel. Azt a rövid útat az uccasaroktól Budapestig, ő sohasem fogja megtenni.

Néhány nap múlva Miska állított be hozzá. Elszontyolodott és önmagát vigasztaló mosoly volt az arcán. Mégis meggondolta a dolgot és nem iratkozik be a főiskolára. Minek az neki, amikor már a gimnáziumban is alig bírta a rengeteg tanulást. A fene fog biflázni annyit, hősködött, holott az volt az igazság, hogy a szülei nem győzték volna a taníttatás költségeit és rá is voltak szorulva arra, hogy a fiúk is keressen.

Ö bizony beáll szépen a kamaráházhoz, egyelőre napidíjasnak, de ha letette az államszámvitelít, kine