Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

vezik számtisztnek. A bányaigazgató már meg is Ígér­te az apjának, akit régóta ismer. Árpád testén végig­­borzongott a hidegség. Mintha az ő jövő sorsa állott vol­na hirtelen eléje Horák Miska szavaiból. Majd egyszer ő is írnok, számtiszt, vagy efféle lesz valahol... Szó­rakozottan felelgette, hogy igen, persze nem is szá­mít, hogy az embernek van-e diplomája, vagy sem. — Fütyülök a diplomára — erősködött Miska, széles, nagy száján keserű mosollyal, mely csaknem sírásba csavarodott. — Nekem már rég száz korona fizeté­sem lesz, amikor ti még mindég indexekkel fogtok szaladgálni. Az index említésére Árpád elsápadt. Óriás kezet látott, mely téglaalakú, kis fekete köny­vet emel fel előle és elhajítja azt a végtelenbe. Látja, amint száll, repül és távolodik. Soha, sohasem fogja elérni. A következő napok egyikén a plébániára hivatták. A prépost úr akar vele beszélni. A paróchia felé me­net azon tűnődött, hogy miért akar vele beszélni a prépost úr? Talán valami jó hír? Talán stipendiumot eszközölt ki a számára? Vagy talán valami módot ta­lált arra, hogy valami fürdőhelyen, kényelmes szana­tóriumban gyógyítsák az apját? Hiszen a prépost úr jó ember és sok összeköttetéssel rendelkezik. Léptei megélénkültek s az arca kipirosodott. De amint belé­pett a prépost szobájába és feléje néztek a rész­véttel teli, jóindulatú szemek, már tudta, hogy valami rossz hírt fog hallani. A prépost maga mellé ültette. — Nagyon súlyos feladat hárul magára fiacskám. Szegény édesapát kell előkészíteni bizonyos dolgok­ra. Ezért kérettem. Mindnyájan pótolhatatlan veszte­ségnek tartjuk, hogy az ő értékes munkaerejét el kell veszítenünk. Fájdalom, ami egyházközségünk nagyon szegény. A legjobb akarattal sem állíthatunk édesapa mellé helyettes karnagyot. Az ő munkaképességének teljes visszaszerzésére nincs már semmi remény és

Next

/
Thumbnails
Contents