Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

tartotta féltő óvatossággal. így indultak neki a kert kis sétaútjának. A balláb erőtlenül vonszolódott, az ép láb pedig magárahagyottan, ügyetlen rugdosott bele a levegőbe. Lassan és fáradtságosán szokott ahhoz, hogy ezentúl a test egész terhéről neki kell gondoskodnia. így vánszorogtak egymás mellett az apa és a fiú. Ajkukon nehéz és fáradt mosollyal mind a ketten, de ha elfelejtkeztek egymás jelenlétéről és eltűnődtek a maguk baján, mindkettőjüknek lehorgadt a feje. — Minek élnie az ilyen nyomoréknak, aki már úgyis csak nyűg a mások terhén? — mondogatta ilyenkor az apa. Árpád meg biztató szavakat, mindig újabb érveket kotort elő, arról, hogy az élet még betegen is számos örömmel kecsegtet. Az apa keserűen mosolygott és a fejét rázta, a betegek önzésével a meghalás vágyával fenyegetődzött egyre, jóllehet rettegve állt az örvény szélén, ahonnan visszahozták. Irtózva gondolt arra, hogy egyszer, talán nemsokára, végleg magához rántja az örvény és semmit sem akart inkább, mint élni és élni!

Árpád egy könyvből olvasott föl valamit a karmesternek, hosszú negyedórák óta egyik oldalt a másik után, a könyv őt magát is érdekelte és észre sem vette, hogy az öreg ember már rég nem figyel oda. Aztán egyszerre megszólalt a karmester:

— Árpi,

mikor lesznek a beíratások az egyetemen? Suttogva kérdezte és irtózatos töprengés és félelem volt az arcán, amint kidülledt szemmel mohón leste a választ. Árpád zavarodottan felelte:

— Nem

is tudom, erre még ráérünk.

Az öreg ember mélyet sóhajtott:

— Hát

persze, még ráérünk.

Amikor Mladonyák már elaludt, Árpád lement a kertbe és a kezében égő cigarettával fel-alá száguldott a ház előtt. Az apa kérdése egészen felzaklatta. Közeledik szeptember. A beiratkozások tizenötödikéig tartanak az egyetemen. Az ő sorsa még mindég nem