Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet

Az elrendeltetés komolysága ez, mely a szerelem nagy pompája mögött figyel és tesz, mint a teremtés látha­tatlan szelleme, mely létrehozta az egészet. Árpád úgy érezte, hogy meg is tudna halni. Az egész világ­ból minden közömbös, annak az egyetlen kincsnek ki­vételével, amit szorosan ölel magához. S egyszerre messziről vészes, hívó kiáltás hallatt­­szott: — Irén! Árpád! Hovorkáné hangja volt. Mintha elfojtott zokogás jajdult volna fel a kiáltás­ban. Döbbenten néztek össze, aztán hirtelen elbocsáj tották egymást és lépésekre távolodtak el egymástól. A varázsnak vége lett és irtózatos nyugtalanság lett úr­rá helyette. Valami történt, valami nagy baj, sokkal nagyobb annál a haragnál, hogy eltűntek a társaság­ból. A kiáltás megismétlődött, szinte belesíkoltott az erdő csöndjébe. — Irén! Irén! Madarak szálltak föl, ágak verődtek, visszazúgott az erdő. Már férfihangok is bömböltek többfelől. — Irénke! Árpád! Futni kezdtek ki az erdőből. Egy kis kerülővel, hogy Hovorkáné ne lássa meg, hol bujkáltak idáig. Rimenák feleségével akadtak össze. — Árpi, az Istenért, hol bujkálnak maguk? Apácska rosszul lett, nagyon rosszul! Én nem tudom, mi lesz vele? Bevitték a vendéglőbe, ott van az orvos is. Az orvos épp kilépett az ajtón, amikor Árpád és Irén a vendéglő bejáratához értek. A zsebében kotort, bőr­tárcát vett elő és szivart húzott ki belőle. Olyan gond­dal metélte le szivarjának végét, mint akit ebben a pillanatban csak ez a ténykedés érdekel a világegye­temből. Talán mégsem olyan nagy a veszély. A sors mégsem lehet olyan kegyetlen, hogy amikor megaján­dékozza a legnagyobb boldogsággal, ugyanakkor mérje rá a legnagyobb csapást is. Nyugalmat akart

Next

/
Thumbnails
Contents