Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-06-01 / 6. szám - Szitnyai Zoltán: Kezdődik az élet
erőltetni magára, de a hangja artikulátlanná vált a leküzdhetetlen izgatottságban. — Doktor úr, az édes apám ... Mindössze annyit tudott kinyögni és rémülten leste a választ. Az orvos előbb befejezte megkezdett foglalatosságát. Az égő gyufát szivarjához tartotta, aztán meglóbálta a gyufadarabot és a gyufaszál üszkösödő parazsát az udvar felé pöckölte. Csak aztán felelt. — Édesapa baloldali agyvérzést kapott. Az érvágás, amit eszközöltem, talán segíteni fog rajta. Talán .. Hja, hja, — és vastagon fújta ki a szivarfüstöt, —mindnyájan Isten kezében vagyunk. Az orvosok megszokott és szórakozott részvétének mozdulatával a kezét nyújtotta. Öt már legföljebb azért kell hívni, hogy a halál bekövetkezését megálla pítsa. Amennyiben addig más intézkedést óhajtanának, úgy az egész ügyet illetékességből a gondviselés elé utalja. Hja, igaz, betelefonált a városba, hogy azonnal küldjék a betegszállító kocsit. A viszontlátásra, Mladonyák úr. A folyosón csaknem nekifutott egy cselédlány, aki vérrel teli mosdótálat vitt a kezében. Elnevette magát és tovább sietett részvétlen jókedvével. Árpád elfehéredett és megtántorodott. Irén megszorította a kezét. — Ne hagyd el magad, — mondta ez a néma mozdulat. A sötétes kis vendéglői szobában a fapadon vértelen arccal feküdt az öreg Mladonyák. Ott, ahol felvágták az erét, vastag, fehér kötés csavarodott a karjára. Lehunyt szeme meg sem rebbent. Elkékült ajkai között halk szusszanásokkal ki-be szivárgott a lélekzet s a bajusza furcsán, élettelen mozdulatot végzett, mintha láthatatlan kéz mozgatná le-föl a két végén. Gerzsóné eléjük sietett, ajkai fölé szorított mutató ujjal. A szoba másik sarkába húzta őket és suttogva mondta: — Épp beszélt, épp magával büszkélkedett, Árpika,
