Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kende Ferenc: Ágnes néném

lassan tisztuló mennyboltról, a kavargó felhők mögül. Égi boldogság borult a tájra. Félénk csillagok bukkan­tak elő és szégyenlősen hunyorgattak a szürkületben. Az orgona hangjai Isten dicsőségét hirdették. Egész testemben remegtem, tovább nem bírtam sem a rémségeket, sem a gyönyört. Tagjaim borzong­­tak és átázva, fázva, az égi hangok mellett, angya­lok karától kisérve mentem hazafelé. * Lefeküdtem. Testem tüzelt, agyamban forrón lükte­tett a vér. De nagy testi fáradságom mindennél erő­sebb volt. Elaludtam. Délfelé ébredtem. Ágyam előtt Ágnes néném ült, szomorú és jóságos tekintetét rám függesztette. — Ágnes néném, aranyos anyám, az Istenre kérem, beszéljen! Ki orgonázik odaát? Ki az az ember? Miért utazott el tegnap? Mit jelent mindez? Beszéljen... be­széljen ... Soha sem látott zavar, félénkség ült Ágnes néném arcán. Sajnálkozással néztem vívódását, mert minden jósága mellett határozottnak, szilárd akaratúnak, pa­rancsolni tudónak ismertem. De ellágyulása utat nyi­tott szívéhez. Kezét két tenyerembe fektettem, csó­koltam, cirógattam. — Beszéljen, Ágnes néném, — kérleltem. Zárkózottsága lassan engedett és fénylő szemei megértést kértek. — Istenem, — sóhajtott — fiatal vagy, meg sem érted — vagy talán majd azt hiszed, hogy régi regé­nyek alakjai élnek bennem. De legyen meg az aka­ratod. Lisznyai Bélának hívják, ő orgonázott az éjjel, Híres zeneköltő és muzsikus. Megyei ember volt az apja. Gyerekkoromat együtt töltöttem Bélával. Min­dig vonzódtunk egymáshoz és serdülő lánykoromban titkon eljegyzett. Szüleim mit sem sejtettek. Mikor boldogult Sándor bátyád el akart venni, bevallottam anyámnak, hogy én Lisznyai menyasszonya vagyok.

Next

/
Thumbnails
Contents