Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kende Ferenc: Ágnes néném

Ö akkor Pesten a zeneakadémia növendéke volt. Anyám nem szívesen látta, hogy a velem egykorú Bélával házasságra lépjek, de jóságos volt és megértett. Elmondta apámnak s ettől a pillanattól kezdve családi békénk felborult Anyám mellettünk, apám ellenünk volt. Anyám sírt, egyre csak sírt, apám hajthatatlan volt és Sándor bátyád minden idejét nálunk töltötte. Tornyosultak a bajaink, én megtörtem és Sándor bátyádnak lettem a felesége. Annyit engedtek meg, hogy néhány sort írhattam Lisznyainak. Ö röviden válaszolt: Élj boldogan, én az orgonámé leszek.

Hat esztendei házasság után Sándor bátyád meghalt, én magamra maradtam. Lisznyai hazaköltözött és nem mozdult ki házából. Talán nem is látott még engem. öreg szolgájával él és annak is megtiltotta, hogy házát elhagyja.

— De

mikor vihar van készülőben kitárja ablakait, megszólaltatja orgonáját, üzen, vádol, büntet és elrontott életek tragédiáját küldi a viharral. Borzalmas muzsika, sokat szenvedtem, már nem bírom hallgatni. És hiába csukom be ablakom, fúrom fejemet a párnába, hiába menekülök a pince zúgába, a hang mindenütt megtalál, sír, zokog, átkozódik, fojtogat, keresztre feszít.

— Ágnes

néném, miért kínlódik ennyit? Miért nem jött rég fel hozzám? Nyugodtan éltünk volna és a város ezernyi érdekessége ezt a negyven esztendős, hihetetlen történetet elfelejtette volna. De még mindég nem késő. Adja el kastélyát, földjét, tegyen mindent pénzzé. Budán egy kis házat veszünk és többé semmire sem lesz gondja. Segítségére leszek, néhány hét alatt mindent elintézünk. Elmegyünk innen és nem fog többé szenvedni.

Merengő tekintettel hosszan nézett szemeimbe. Mélyről sójhatott és szólt:

— Nem

fiam, én őt többé nem hagyom el.