Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kende Ferenc: Ágnes néném

üvöltött, a hegyek rekedten ordítoztak, a fák átkozódva jajgattak. A kerítés varsrácsába kapaszkodtam és borzongva meresztettem szemeim a sötétségben a hangok felé. Hatalmas villám ezer fullánkos nyilai cikáztak a légen át és megvilágították a tájat. Amire kiváncsi voltam, azt megláttam. Az épület nagyszobájának egész falát orgona sípjai borították. Előtte őszhajú, magas termetű, feketébe öltözött férfi ült, ünnepi díszben és kézzel-lábbal dolgozott. A szoba üres és minden ablaka kitárva. Egy pillantásig láthattam és minden ismét koromsötétté vált. Nem hittem. Látomásomat felzaklatott képzeletemnek, idegeim játékának tartottam. De az orgona mennydörgést kisérő hangjai nem engedtek kételkedni Tébolyult muzsikus lehet — gondoltam — józan ember erre képtelen. De a fenséges hangok úgy simultak a viharhoz, mintha azzal együtt hangszerelték volna. A vihar tombolt. Az égzengés és a sípok hangjai borzalmas harmóniába olvadtak össze. Az orgona mestere, mint a vihar ura dirigálta a hangversenyt. Idegeim kimerültek és végiül nem tudtam, hogy az orgona játéka követi a vihart vagy a természet tombolása kiséri az orgonát? Sűrűn villámlott és meggyőződtem, hogy látásom igaz volt. Rémséges varázs, határtalan gyönyör kerített hatalmába, nem kerestem már magyarázatot. Erőm fogytán volt, fáradtan kapaszkodtam a vasrácsba. A nagy zenekar feldúlta telkemet, megbénította agyamat, szétzúzta idegeimet és én bőrig ázva, remegve állottam ott.

Éreztem, hogy összeesem, de a vihar lassan csillapodni kezdett és az orgonista lágyabb hangokat fogott. Az enyhülő melódiák kissé megnyugtattak és utolsó erőmet összeszedve, megindultam. A vihar egyre alábbhagyott. Az orgona a béke angyalainak hangjait, a magas szférák zenéjét bocsátotta útra. Gyönyörűséges akordok lengtek a légben s mintha itt-ott pufók-arcú angyalok dugták volna ki fejeiket a