Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kende Ferenc: Ágnes néném

téglás házikó őrködött a naponként egyszer jövőmenő vonatokra.

Vonatunkon alig volt utas, a kisérő mégis telitorokkal, lelkendezve kiáltotta: Ké'nyes, egy perc... Kényes, egy perc... A kocsimból megpillantottam Ágnes néném magas, vállas alakját és megesett a szívem, mert mióta nem láttam, tartása megtört, haja gyérült, őszbe csavarodott. Szinte dobáltam podgyászomat és siettem feléje. Tolakodó könnyeim csordulását erővel akadályoztam meg, de alig öleltem át, nyugodt halk hangon mondotta:

— Fiam,

a vonat nem vár, nekem utaznom kell. Ne haragudj, reggel itthon leszek, mindent megmagyarázok.

Mindenre elkészültem, csak távozására nem. Ámulatomból fel sem ocsúdtam és Ágnes néném már fellépett a lépcsőre, a vonat megindult. Feldúlt érzésekkel néztem a hegyek között tovatűnő szerelvényt. Tanácstalanul állottam ott, végül is megismertem az öreg Félixet, aki a kocsiba fogott lovakkal foglalatoskodott.

— Mi

baj van öregem, miért utazott el Ágnes néném?

Félix nyolcvan felé járhatott, nedves kék szemével hunyorgatott, értelmetlenül dörmögött, valami viharról beszélt, majd fogatlan szájából artikulátlan hangok törtek elő. Mindössze annyit értettem, hogy vihar lesz. Az öreg ostorával jónéhányszor az ég északi pereme felé bökött, de hű cselédünktől többet nem tudhattam meg.

Kocsira ültünk. Nekivágtunk a falunak s én azzal vigasztalódtam, hogy Xéniától, aki a háznál szakácsnői tisztet tölt be, majd csak megtudok valamit.

A levegő, mint vihar előtt szokott, nyomasztóan fülledtvolt. Szellő nem lebbent s egyetlen fűszál, falevél se rezzent. A lovak nyugtalanul ügettek. A falu készülődött a viharra. Gondosan behajtották az ablakok