Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kende Ferenc: Ágnes néném

fatábláit és gyatra kis szénakazlaikat kötözgették. Az állatokat istállókba terelték és zsíros hajú öreg parasztok az égre kémleltek. A mennybolton mégcsak felhőfoszlányt sem láttam. Ekkora készülődés a viharra, félelmetesen hatott volna rám, ha az égi háború szépségeiért nem rajongnék. Nem tagadom, valami mégis nyugtalanított és alig vártam, hogy Xéniát kikérdezhessem.

Végre nagy kopogással behajtottunk a korhadó tahidon udvarunkra. Xénia a tornác lépcsőjén állt, izgatottan csavargatta kötényét ujjai köré és vékony hangján köszönt. Kérdést kérdésre halmoztam, de Xénia csak zavartan nézett rám. Eleinte azt hittem, hogy érdeklődéseim elől tér ki. Később szomorúan győződtem meg, hogy tökéletesen megsiketült. Minden kísérletem, hogy Ágnes nénémről megtudjak valamit, meddő maradt. Ceruza és papír segítségével sem értem el semmit. Nehezen, de beletörődtem sorsomba. Lassan alkonyodni kezdett s a nyugati égen lilába boruló vércsíkok jelentek meg.

Végig jártam a homályos ódon szobákat s a tágas ebédlőben telepedtem le. Kitártam minden ablakát. A nap fényének visszaverődése bágyadt sárgával vonta be a barna-patinás falakat. Az öreg zongora felett nagyapám arcának mása függött. A sok sötét színtől csak néhány vonala látszott, azt is berovátkolta a sok repedés. Alatta nagyanyám fotográfiája barnálott és körülötte a rokonoké, kiket sohase ismertem. Az elmúlás szomorú hangulata ült meg és a szégyenkezés, hogy róluk mit se tudok. Mennyi élet, mennyi történés és mindnyájukból bennem is valami... Azután felhúztam a zenélő órát, melynek tetején József császár állt hajadonfővel, rendületlen nyugalommal s pálcával a kezében A szerkezetből múltat idéző, bájoló lágy menüettek ütemei csendültek ki.

Xénia nagy robajjal jött be, két hatalmas petróleum lámpát gyújtott meg, asztalt terített s közbe-közbe