Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)

1935-06-01 / 6. szám - Kende Ferenc: Ágnes néném

városi élet kitárta karját és én meggondolás nélkül vetettem magamat bele. Hivatalomban gyorsan haladtam. A társaságokban szívesen láttak és hamarosan megjelent a lány, az asszony, a szerelem. Éjszakáim nagyobbik felét bozontos fejű nagyratörőkkel, újítókkal, költőkkel töltöttem, színes jövőt építgetve. Álom, ábránd, mámor és tivornya keveredett bennem. Rohantam, sürgölődtem, forgolódtam a nap eseményeinek és magamnak nagy fontosságot tulajdonítva. Ágnes néném akkoriban bizony messze esett tőlem. De amikor halottaim intelme megszólalt bennem, pillanatra magamhoz tértem és lelkiismeretem megkezdte jóvátévő munkáját. Ágnes néni nyugodt szikár alakja tűnt elő a távolból és úgy megrohant a bűnbánat, hogy néhány nap múltával hozzá indultán, messzi falujába, Kényesre.

Közel egész napot utaztam, messzi volt még akkoriban a határ. A mentségek ezer fajtáját, a bocsánatkérések sok változatát eszeltem ki, amíg vonatom a hegyek között lassan kanyargott. Elfogadhatót egyet se találtam, végül is minden reményemet végtelen jóságába s a viszontlátás örömébe vetettem.

Ágnes néni egész életét tágas családi házunkban töltötte. Ide s tova harminc esztendeje, hogy onnan nem mozdult ki, hacsak a szomszédos kastélyokban tett látogatásait nem számítjuk. Hosszú évtizedek óta özvegyen, egyedül élt s néhány öreg cselédje segítségével gazdálkodott. Nyugalom és béke lengett körülötte, mintha az öröm is, bánat is kerülte volna. Kastélyunk, mert ott minden nagyobb kőházat így hívtak, a falutól néhány száz lépésnyire feküdt. Nem messze tőlünk fenyőerdő feketélett és szerte szórva, nagy rendetlenségben elhanyagolt repkénnyel befutott kúriák dacoltak az idővel. Kis falunkat és a szétszórt kastélyokat minden oldalról hegyek vették körül, csak délen szakadt meg a hegylánc, ahol piros