Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine
— Most vége lett, oh istenem, végre vége lett! — sóhajtott fel. — Élek megint, élek, ember tudok lenni! . . . Oh, ha tudná, hogyan gyűlöltem őket mind! Az elsőt, az utolsót, mind! Ha tudná, milyen kevélyek és embertelenek voltak! Mintha egy kimeríthetetlen kútból ömlött volna a panasz, sötéten és fergetegesen ömlött, tébolyult szavakkal és konok ismétlésekkel, mintha már nem is hozzám szólna, régi titkait, eltemetett gyülölségeit és hántásait gyónná, hányódva a fájdalomban, ami emlékeiből kélt. Szavai viharos áradásából lassan megtudtam valamit ezeknek a frontmögötti franciáknak sorsából. A megszállás alatt nem a németek látták el őket élelemmel, Hollandián és Belgiumon át jött részükre egy kevés rizs, cukor és fűszer és szűkén adagolva kapták a lisztet. Egy nap ő is az itt élő nők sorsára jutott. Odaadta magát néhány konzervért egy pomerániai nagy embernek. Nem csinált ebből tragédiát. Az élet ment tovább a maga útján. Idegen volt, el kellett felejteni, bele kellett törődni, hogy éjszakánként idejárjon és bárkinek, aki itt lakott, valami kedvezésért szolgáljon . . Érzett-e valaha szerelmet? Megőrzött egy arcot közülök? — Engem nem tett a szerelem jobbá és hívőbbé, — panaszolta. — Mi voltam nekik? Egyik sem olvadt fel bennem. Futottak, a halálfélelem kergette őket hozzám. Azért olyan durvák és féktelenek Egy évig tűrte ezt a gépi robotot, amíg egy éjszaka rádöbbent, hogy menthetetlen. Kereste az éjszakák mámorát, a vére szörnyű éhsége kergette, férges és csömörletes öröm volt ez, de már nem tudott nélküle meglenni. Küzdeni akart a szenvedélye ellen, de csak megnyomorodott. Már utálta magát is és egyszer végezni akart magával, de nem volt ereje, alacsony ösztönei legyűrték minden jóérzését és tisztaságát. — Vártam valakit, aki megtanít az adás örömére és ez a szerelem megszépítsen, sugárzóvá és tisztává te
