Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine
gyen, — sírta. — Vágy és szomorúság, gerjedelem, jóság és rosszaság, ez az ember, de bennem csak roszszaság van, rossz ember vagyok! . . . Egyszer két hónapig lakott itt egy porosz . . Soha nem mondta nekem: chérie vagy merci . . . egy gyöngéd szóért a kezét csókoltam volna . . . Úgy tett, mintha nem értené a nyelvünket . . . Tudja mi ez, így megalázni? — Szerette? — Öt talán szerettem is . . . De gyűlöltem, már akkor és mindig, halálomig. Nem alázott meg senki jobban. Egy nap itt találtam, francia könyvet olvasott, de nekem sohase mondta: chérie . . Soha, soha nem mondta . . . Nem akarta érteni a nyelvemet . . . Idegen volt, rettentően idegen . . Hallgatott, mindig csak hallgatott és nekem oda kellett neki adom mindenemet, a lelkemet is, mert őt szeretni akartam . . . Talán ő volt, aki megölte fivéremet! — Éppen ő, Madelaine! — Igaz, csak kínzóm magamat ezzel a gondolattal is. Milliók közt miért éppen ő? . . . Szegény Jean, ha élne és most hazajönne . . Talán új élet jönne . . . Kellene valaki, aki figyelne rám. Az anyám gyenge, beteg. Lassan csitult már, a fejét vállamra hajtva pihent, úgy beszélt tovább, suttogva és vontatottan, mindig szorosabban fonódva. Kicsit reszketett még, de már nem sírt. Jeanról, a bátyjáról beszélt. Minden háznak volt itt ilyen Jeanja.És talán minden háznak ilyen elhullott életű Madelaineja. Beletépünk egymás életébe, egy falat kenyérért, egy perc gyönyöréért. Számít ez, egy lány sírása és megalázottsága? Mennyi nagy, égő szenvedély lobog hamuvá! Mi marad meg? Kínzó emlékek, kínzó gondolatok. Nem lehet az emlékek koloncával járni. Ezt magamra értettem már és egyre távolodtam Madelainetől. El fog mosódni bennem az ő arca is, mint a többié, akivel a véletlen futó órára összehozott.
