Magyar Írás, 1935 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1935-05-01 / 5. szám - Egri Viktor: Madelaine
vannak köztünk, mit akartam tőle, miért bolygattam bele nyugalmába, nem elég, hogy itt alszom a házában és a konyháját súrolhatta utánam. Tűrnie kell, hogy itt vagyok és fellélekzik, ha holnap tovább marsolunk, el fog felejteni, ahogy százakat elfelejtett, akik itt aludtak a fedele alatt és rendelkeztek vele, akár egy cseléddel. Ekkor megenyhült a tekintete és megszólalt: — Én nem megyek, de ha Madelaine akarja ... Most halottam először a lány nevét. Milyen bíztatóan mondta. Egészen megenyhült, szíveskedve nézte lányát és hozzáment, egy pillanatra összevillant a szemük; nem tudtam, mit jelentett ez, miféle néma jeladás volt, bíztatta tovább vagy ellenkezésre ingerelte? — Hát eljön, Madelaine? — fordultam a lányhoz. — Ne erőltesse, sok a munkám ... Köszönöm, hogy meghívta az anyámat is. Mosolygott. Most láttam csak, ahogy bensőjéből áradt a nyugalom, milyen szép volt sápadt karcsúságában. A kezét nyújtotta búcsúzásul, hosszú finom kezeit, melyeknek melege átfutott rám, mint a villanyáram. A mozi alkonyaikor kezdődött és vacsoratájt már tódultunk kifelé. Sötétkékek voltak már az utcák, sietnem kellett, hogy idejében megtaláljam szállásomat. A kapuban a legényem várt rám, csajkában hozta az ételt, az ebédet és a vacsorát egyszerre. — Meghűlt az étel, hogy olyan soká jött a hadnagy úr. — Majd megmelegítjük. Van tűz odabenn. — Próbáltam szóba állni velük, de nem nagyon értik, amit mondok. Én se igen őket. Átvettem a csajkákat és Mihályt aludni küldtem. A háziak az asztalnál ültek, amikor benyitottam. Csak ketten voltak most is. Abbahagyták a vacsorájukat, az öregasszony sietve takarítani kezdte az asztalról a tányérokat. Hirtelen elfutott a vér, hogy ilyen beleide-